Shock!

Nem szerettem volna ezt mondani, de sajnos kénytelen vagyok: az Avenged Sevenfoldnál a jelek szerint kifogyott a puskapor, és a fene se tudja, miért alakult mindez így. Jimmy „The Rev" Sullivan dobos, illetve zenei és koncepcionális éceszgéber tragikus 2009-es halála bizonyára közrejátszik abban, hogy csalódásként kell értékelnem ezt az új anyagot, de a csapat lemezeinek színvonala a 2005-ös City Of Evil mestermű után amúgy is csökkenő tendenciát mutatott, így nem írnék mindent Jimmy hiányának számlájára. Mindenesetre a Hail To The King egynémely külföldi kritikáját olvasva megfordult a fejemben, hogy én valami mást hallgatok, mint a zenekart hozsannázó angol vagy amerikai ítészek többsége, ugyanis hiába pörgetem a lemezt folyamatosan, mióta csak megérkezett, ugyanolyan semmitmondónak és egydimenziósnak találom, mint elsőre.

A szűk keresztmetszet önmagában persze nem feltétlenül lenne probléma, ha ezt szoktuk volna meg az Avenged Sevenfoldtól, csakhogy a helyzet pont ennek ellenkezője. A csapat igen tehetséges metalcore alakulatként lépett ki a reflektorfénybe a 2000-es évek elején, majd két ígéretes, de még nem száz százalékos lemez után, az említett City Of Evil albumon hirtelen nagyon ráleltek valamire. Nem találták fel a spanyolviaszt, viszont úgy keverték a Guns N' Rosestól, a Metallicától, az Iron Maidentől, a Panterától és társaiktól eltanult elemeket, hogy a végeredmény abban a formában, ott és akkor tényleg újszerűen hatott. „Ez az, valahogy így kell heavy metalt játszani a 21. században!", mondtuk akkor sokan. Széthallgattam azt a lemezt, és a mai napig nem tartom soknak a tízest, amit bevágtam rá szűk nyolc évvel ezelőtt. A 2007-es folytatást még vitte a lendület, de már érezhetően csökkent a szufla, szegény Jimmy elvesztése két évvel később pedig végérvényesen pontot tett egy korszak végére. A javarészt még vele írt, de már nélküle rögzített 2010-es Nightmare album engem már csak félig-meddig győzött meg, ez azonban abban a helyzetben bocsánatos bűnnek tűnt, és nem is tudtam haragudni rájuk az esetenkénti dagályosság, unalmasság miatt. Sőt, kifejezetten örültem neki, hogy a Billboard Top 200 élén kezdtek, már csak szegény Rev miatt is megérdemeltek ennyit. Kíváncsian vártam a folytatást is, hiszen nyilvánvaló volt, hogy teljesen új fejezetet nyit a banda életében. Ez így is történt, a korszakhatár zeneileg is egyértelmű, azonban nagyon úgy fest, hogy én már legfeljebb csak szemlélőként kísérem el őket az utazás innentől következő állomásaira.

Pedig még tetszett is, hogy az előzetes nyilatkozatokban szimplább új dalokról beszéltek. A 2007-es albumon és a Nightmare-en néhol tényleg túlpörgették a Danny Elfmant idéző elemeket, és azt a vonalat továbbvinni egyértelmű zsákutcába vezetett volna (arról nem is beszélve, hogy ezek a témák elsősorban Jimmytől származtak). Elképzelni persze nem nagyon tudtam, miként szól majd a csapat interpretációjában a meglebegtetett fokozott groove-osság, de érdekelt, merre indulnak el. Aztán megérkezett az első előzetes dal, vagyis A MÉZESMADZAG, és miután a címadó téma számos ismételt hallgatás után sem mozdított meg bennem semmit, csak annyit tudtam kérdezni: ha ez a színtelen, szagtalan, jellegtelen, „oké-de-ennyi" szerzemény a felvezető single, vajon milyen lehet a többi? Nos, még az a szerencse, hogy ebből a szempontból a kedvezőbb forgatókönyv jött be, az album egésze ugyanis nem rosszabb a Hail To The Kingnél, hanem épp olyan, mint az. Vagyis el lehet hallgatni különösebb károsodások nélkül, de az ember egyetlen pillanatra sem kapja fel a fejét az 53 perces játékidő alatt, sőt, sokkal inkább folyamatosan azon veszi észre magát, hogy közben minduntalan baromira elkalandozik a figyelme.

Az előzetes interjúkban szajkózott Sabbath és Zeppelin neveket nyugodtan el lehet felejteni, az irányvonal módosításának lényege leginkább úgy foglalható össze, hogy az Avenged Sevenfold rágyúrt a muzsikájában mindig is ott lévő Metallica / Megadeth irányra, különös tekintettel előbbiek örökségére. Eközben a képregényes bombaszt javarészt teljesen eltűnt, sőt, a védjegyszerű neoklasszikus heavy metal gitárfutamok is alaposan megritkultak. Utóbbi irányok elhagyásával nincs bajom, azzal viszont igen, hogy a helyükre nem is érkezett semmi izgalmas. Synyster Gates és Zacky Vengeance kis túlzással ugyanolyan középtempóban reszeli végig az album jelentősebb hányadát, térdig gázolunk a döngölős dzsi-dzsi riffekben, de a gitártémák és a dalok többségének egyszerűen nincs karaktere. Itt bizony nem hallani újabb Bat Countryt, Seize The Dayt, Critical Acclaimet vagy Almost Easyt, de még Nightmare-t sem nagyon, olyan szövevényesen izgalmas gigászokat meg pláne nem, mint az M.I.A. vagy az A Little Piece Of Heaven. Becsületükre váljék, hogy nem is akarták újraírni ezeket, de sajnos fogós, markáns önálló arculattal rendelkező új darabokat sem igazán sikerült alkotniuk.

A fokozódó metallicásodás egyébként a napnál is világosabb, hiszen már a nyitó Shepherd Of Fire dob-basszus bejövetele, majd egyik riffje is olyan leplezetlenül idézi meg az Enter Sandmant, hogy csak az nem hallja a hasonlóságot, aki töksüket. A nóta egyébként még ezzel együtt is az album legerősebbjei közé tartozik, de valami hiányzik belőle ahhoz, hogy igazán emlékezetes lehessen. Ebből a szempontból ugyanolyan, mint az utána érkező címadó: meg lehet szokni, de a kiváló szólókat leszámítva semmi igazán érdekeset nem rejt. A Doing Time-ban kicsit fokozzák a tempót, M. Shadowsból is előbújik Axl Rose, várnád, hogy történjen valami, de hiába, teljesen jeltelenül pörög le a dal, mintha csak direkt kihagyták volna belőle az igazi refrént. A This Means Warban pedig egyenesen hat percen át húzzák a semmit. Itt egyértelműen a Sad Bat True jelentette a mintát, simán rá is lehet énekelni a klasszikus sorokat a meglassult Hetfield-wannabe riffekre, csak éppen ezzel együtt is halálosan érdektelen a szám, még akkor is, ha a refrén alatt azért beúsznak azok a bizonyos ikergitárok. Lehet a régi nagyoktól működőképesen, sőt, kimondottan szellemesen meríteni (az új Annihilator nyitódalában is mindjárt ott figyel egy elég konkrét Slayer idézet, amelynek simán helye van ott, és tök jól is jön ki), ilyen vérszegényen azonban nincs sok értelme... A Crimson Day balladánál legalább csak a torzítatlan kezdő alaptéma totál Metallica, de amúgy ez is megmarad egy közepes altatódal szintjén, ennél ezerszer jobb lírákat írtak korábban. Ha lassú, a záró Acid Rain akkor már sokkal jobban sikerült.

Néhol persze felvillan a remény, hogy kapunk valami izgalmasabbat is az arc nélküli dalokba csomagolt íztelen betonozásnál, de az érzés utóbb sajnos szinte mindig szertefoszlik. A Requiem kórusos bevezetője hallatán az ember határozottan abban reménykedik, hogy itt végre történni fog valami, de az a pár kalapálósabb rész meg szimfo-díszítés azért kevés ehhez. A Heretic éjszakai, sötétebb hangulata sem rossz, a lidércesen síró gitármotívum amolyan Slayer-goes-Twilight, és a refrén is a régebbi A7X szebb napjait idézi. De valami még így is hiányzik belőle, a szenvelgős „please don't leave me" betét pedig egyértelműen túlzás. Még szerencse, hogy a Coming Home végre lendületesebb tempókat hoz, és itt legalább ezek jó szájízt hagynak maguk után a gyilkos szólóbetéttel egyetemben (bár a refrént ebben sem érzem száz százalékosnak). Ugyanígy a talán legkísérletezősebb Planetsben is akadnak marha jó ötletek, de valahogy ezt sem tudták minden ízében topra tenni. Ezekhez a teátrálisabb, hollófekete, de azért kikacsintós horror-dolgokhoz valószínűleg tényleg Jimmy dalszerzői és hangszerelői tehetsége jelentette a kulcsot, aligha véletlen, hogy az ő hiányában csupán fűszerként vonul végig az albumon ez a vonal.

Ezen a szinten persze ciki lenne olyan lemezzel előállni, amelyben egyetlen értékelhető momentum sincs, így ha a fent leírtak alapján most azt hinnéd, hogy valami hallgathatatlan moslékhalmot öntenek ránk, megnyugtatlak: ennyire azért nem vészes a helyzet. Furcsa vagy sem, a banda megszólalása még a túlzásba vitt hetfieldulrichizmusok ellenére is jellegzetes maradt, Synyster Gates szólójátéka most is kizárólag dicséretet érdemel, és én Shadows hangját, stílusát is szeretem. Teljesen egyértelmű, kiktől tanult, de védjegyszerű torok, tud is bánni a hangjával, ráadásul nem egyszer kizárólag ő pumpál valami vitalitást a szürke zenei alapokba. A Jimmy helyére érkezett Arin Ilejay dobtémáival sincs gond, ez a más felfogású anyag ezt a hozzáállást követelte meg. Jól is szól a lemez, de hát ma már inkább ennek ellenkezője számítana rendhagyónak. Mindez azonban másodlagos, amennyiben maguk a dalok menthetetlenül középszerűek. Márpedig a Hail To The Kinggel az Avenged Sevenfold leszállított egy olyan albumot, amelyen kis túlzással gyakorlatilag majdnem egy órán keresztül nem történik semmi.

Biztos jóra lehetne hallgatni az anyagot, de eszemben sincs, és mentegetni sem fogom őket, mert három évük volt összeszedni magukat. A kreatív motorját elvesztett banda alighanem egy definitív albumot szeretett volna készíteni, ahol a stílusjegyek megmaradtak, az érzésvilág, a dinamika azonban már egy új korszakot jelöl. Az ilyesmi azonban sajnos nem puszta elhatározás kérdése. Ahhoz, hogy egy ilyen iránymódosításból fekete album vagy Countdown To Extinction szülessen, nagyon kiugró dalok szükségesek, és olyanokat itt bizony nem hallok. Egyet sem. Mint mondtam, el lehet hallgatni a lemezt, ha éppen úgy alakul, de hadd ne érjem már be ennyivel egy olyan alakulattól, ahol a tagok még mindig csak a harmincas éveik elején járnak, és korábban leszállítottak egy City Of Evilt...