Shock!

Arjen Anthony Lucassen élőben egy jókedvű, laza figura, anno jót beszélgettünk Hollandiában, ahol hórihorgas, szikár alakja az elfogyasztott alkohol következtében kissé ingadozva magaslott a pórnép feje fölé. Első ránézésre egy kialvatlan hobónak lehetett volna nézni. Pedig a tarka, szétszórt külső egy zsenit takar, aki már jó ideje a zenei minőség, érzelemgazdag és mégis pontos lemezek "udvari szállítója" a lemezgyűjteményem számára.

Konceptalbumain olyan szövevényes zenei és tematikai megoldásokat hallhat a gyanútlan hallgató, ami messze túlmutat az igyunk oszt' zúzzunk felfogású rock'n'roll életformán. A groove-os Ambeon project és a Star One metalosabb időszaka után ismét elérkezettnek látta az időt a mester, hogy egy csakis rá jellemző történetet megzenésítve az Ayreon nevet öregbítse egy új albummal. Az eddigi fantasy történetek után elsőre prózainak hathat a sztori váza: Egy fiatalember (szerepét James LaBrie énekli) autóbalesetet szenved és kómába esik, az ágya szélén a felesége (Marcela Bovio) és legjobb barátja (Arjen mester) várja, felébred-e még a főhős, vagy örökké álomtalan álomban marad.

Viszont ami az öntudatlanság mögött, egy másik létsíkon történik, egyszerre misztikus fantasy és Conan Doyle-i detektívtörténet. A főszereplővel együtt fedezi fel a hallgató, mennyi - látszólag nem is ide kapcsolódó - szál kapcsolódik össze, hogy végül a baleset legyen a végállomás. A "szellemi síkon" saját érzelmei támadják vagy épp segítik LaBrie-t. Felbukkan a magasztos hangú Eric Clayton (az Ok), az éteri Heather Findlay (Szerelem), Mike Baker (az Apa emléke), a bársonyos hangú Irene Jansen (Vágy), Mikael Akerfeldt (Félelem), a félisten Devon Graves (Agónia) és az őrült zseni Devin Townsend (Harag)...

Ha ismered Arjen eddigi alkotásait, nem tudok sok újat mondani a zenéről: ugyanaz az okos, mégsem okoskodó, egyszerre erőteljes és érzékeny világ ez a lemez is mint elődei: kifinomult prog rock ugyanúgy található benne mint metalosabb elemek, de a népzene és az old-school blues-rock leveskéjéből is kanalazott a Mester.

James LaBrie rég énekelt ennyire magabiztosan és tisztán mint itt - oké, ízlések és pofonok, van, aki szereti a hangját, van aki kevésbé, de az tény, hogy az utóbbi Dream lemezek keménykedő nyávogása helyett szép, míves énekdallamokat hallunk. Aztán persze mindenki hozza a személyes varázsát, Devon Graves hangja simogat és megsebez, Heavy Devy eszelősen üvölt - és mégis sok sávos vokállá kerekíti ki önmagát... és így tovább.

Igazi szupercsapat ez ismét, a történet újra mély és elgondolkodtató, a két cd zenei anyagára egy pillanatig sem lehet panasz... Egyszer valaki igazán színpadra vihetne egy Ayreon darabot!

Természetesen ultranagy tízes lesz a vége.