Shock!

Összefogottabbnak, céltudatosabbnak ígérte az új Baronesst John Baizley, mint amilyen a legutóbbi Yellow & Green volt, ami persze nem nehéz, hiszen a savannah-i illetőségű zenekar 2012-ben eleve dupla albumot csinált. Viszont most visszakerestem, mit írtam több mint három éve a legutóbbi anyagról, és már akkor is pont céltudatosabbnak jellemeztem azt a lemezt, mint a korábbiakat, szóval nem tudom, hogyan kellene rátromfolnom a dologra. Annyi bizonyos, hogy a Purple nem jelent akkora ugrást a Yellow & Greenhez képest, mint amekkorát az jelentett a megelőző két anyaggal összehasonlítva, viszont tény, hogy ez itt most egy lényegesen rövidebb, kevésbé szerteágazó dolgozat a legutóbbinál.

A Baronessnél persze történt néhány elég komoly változás a Yellow & Green óta, hiszen az elhíresült, majdnem végzetes angliai buszbaleset után lelécelt az Allen Blickle / Matt Maggioni ritmusszekció, így Baizley és Pete Adams gitáros mellett most már Nick Jost basszer és Sebastian Thomson dobos nyomul. Mindez ugyanakkor a muzsikát nem változtatta meg, hiszen itt ha tetszik, ha nem, Baizley a domináns figura, ezért aztán hangulatában, megközelítésében a legutóbbi dupla album első felére, a rockos-lendületes Yellow-ra hajaz leginkább a Purple. És ugyan a viszonylag késő, december 18-ai megjelenés miatt az évvégi listára még nem akartam feltenni az albumot, azért összességében úgy gondolom, hosszabb távon, utólag simán odasorolom majd a Top 10-embe, mert nagyon jó (Danev Gyuri ebből a szempontból bátrabb volt, mint én, és valószínűleg neki volt igaza – már ha egyáltalán számít valamit a listázás azon kívül, hogy jó szórakozás).

Ha már lista és Danev úr, tulajdonképpen én sem tudok hirtelenjében jobbat mondani a mai Baronessre, mint amit ő írt: a muzsika velejét tekintve Baizley bandája egészen olyan most, amilyen mondjuk a Mastodon lehetne, ha a Crack The Skye utáni körben másképp dallamosodnak tovább, és legutóbb nem eszközölnek ehhez képest félig-meddig hátraarcot. A nyitó Morningstar vagy a Kerosene tökéletesen példázza, mire gondolok, ezek ugyanis még melodikusabb megközelítésük mellett is ugyanazon a kavargó-örvénylő ritmusokkal teli, egyszerre feszesre húzott és betépetten radírozó csapásvonalon mozognak, amelyen Brent Hindsék is haladni szoktak. A két zenekar tehát nemcsak földrajzi szempontból alkot egymáshoz közel, hanem zeneileg is egymás legközelebbi rokonainak számítanak. Olyannyira, hogy még a Baronessnél is ott figyelnek azok a teljesen eldeformált americanás-countrys témák, amelyek pontos mibenléte a Mastodonnál is csak viszonylag későn esett le a többségnek. Viszont mindkét zenekarnak teljesen önálló arculata van így is: a Baronessnél sokkal több a finoman tiszta dallam, és nemcsak a Metallica meg a Slayer, de a Rush is kevesebb, mint az atlantaiaknál. Baizley és társai valahogy letisztultabban, simábban, emelkedettebben, egyszersmind filmzene-szerűbben hozzák mindazt, ami Hindsékből progosabb, kontrollálhatatlanabb formában, elmeháborodottabban ömlik elő. Baizley egyre jobban bánik a hangjával, énektémák terén is megint fejlődtek, ugyanakkor természetesen a Baroness is tud súlyos lenni továbbra is: hiába a rengeteg dallam, így is tele van a lemez ütős riffekkel, elég meghallgatni csak a Desperation Burnst.

Őserejű, mélyen a '70-es évek szellemiségével átitatott, jammelős zenei világ tehát ez, ami azonban ízig-vérig 21. századi testben kel életre a lemezen, ezeket a dalokat ebben a formában csakis most, a 2010-es években lehetett megírni és felvenni. Vagyis nagyon mai a cucc, de emellett ordít belőle a hőskor teljesen fel- és elszabadult megközelítése, amikor még senki sem ismert tabukat, vagy ha igen, hát bevallottan direkt nem foglalkozott velük, azonban emellett sem felejtettek el a zenészek tényleges dalokban gondolkodni. Ezt talán az album legdirektebb kvázi-slágere, a Shock Me példázza a legjobban, amit talán úgy írhatnék le a legérzékletesebben, amennyiben nem ismered a bandát, hogy egészen olyan, mintha a legmelodikusabb formájában lévő Mastodon jammelne benne a klasszikus Queennel meg a '70-es évek KISS-ével. És ez a dallam fogósságát illetően is irányadó... De ugyanígy a másik véglet, a közel hétperces Chlorine & Wine is ékkő a maga érdekes szerkezetével, lassan kibomló teljességével, nem is beszélve a merengős, szomorkás, ám ezzel együtt is epikus magasságokba emelkedő If I Have To Wake Up (Would You Stop The Rain?) zárásról, amelyben a lemez egyik leghatalmasabb kórusát kapjuk meg a zenekartól. Hatalmas dalok.

Semmi extrát nem csinált magához képest a Baroness, csak leszállították a következő lemezüket, amely minden eddiginél alkalmasabb arra, hogy ha eddig nem tetted volna, elkapd náluk a fonalat. Nagyon ajánlom, kiváló zene.