Shock!

Még tavalyi megjelenésről beszélünk, de egyrészt eleve év végén jött ki az album, másrészt elég sokat lehetett hallani a zenekarról azóta is, szóval nem látom vállalhatatlanul cikinek csupán most előjönni ezzel az ismertetővel (pláne, hogy hónapok óta hallgatom a Beastmilk debütjét, csak éppen eddig egyszerűen sosem jutottam el addig, hogy írjak is róla). Ennek ellenére persze mindennek nevezhetjük ezt az albumot, csak éppen a jövő zenéjének nem, viszont a finnek jó dalokkal töltötték meg a lemezt, és végső soron úgyis ez a lényeg.

Azon persze ettől függetlenül is jól el lehet mulatni, hogy a Climax zsinórban kapta az elmúlt hónapokban a hozsannázásokat a metal portálokon és magazinokban. Érdekes lenne visszaküldeni ezt az albumot valami időhurok segítségével oda, ahová tényleges zenei gyökerei is vezetnek, tehát a '80-as évek legelejére, és megnézni, milyen reakciókat vált ki akkor a rock/metal táborból... De mondjuk azt is megéltük tizenöt-húsz évvel ezelőtt, hogy az annak idején első számú közellenségnek számító Depeche Mode-ról kiderült: a felszíni köpködés ellenére titokban azért a súlyos zenék tengernyi képviselője szerette/szereti őket. Persze árnyalhatjuk annyival a képet, hogy a Beastmilk által zászlóra tűzött halálmadár gitárpop a Joy Division, a Bauhaus és társaik révén sosem részesült annyira merev elutasításban a sok szempontból ma is őskonzervatívnak számító fémzenei színtéren, mint más nem-metal dolgok, de a lényeg azért alapvetően ugyanaz: nekem úgy tűnik, mintha rengeteg olyan ember is lelkesedne a Beastmilk iránt, aki egyébként vegyvédelmi kesztyűben sem biztos, hogy megfogna egy egészen hasonló stílusban fogant albumot teszem azt 1982-ből. Ez amúgy nem baj, ma már elvégre úgyis eltűnőben vannak a műfajok közötti demarkációs vonalak, a banda pedig tényleg jó. Csak ideológiát nem kell gyártani ahhoz, hogy ez miért tetszik, ha közben más egészen hasonló régieket meg leszarozol...

Amennyiben esetleg a fentiekből nem találtad volna ki, a Code-ból is ismert Kvohstot a frontra állító Beastmilk nem metalt játszik, hanem azt a jellegzetes brit érzésvilágú zenét, amit egyaránt nevezhetünk new wave-nek, dark/gótnak vagy post-punknak: kemény ütemek, pulzáló basszusfutamok és légies gitárhangok dominálta, borongós muzsika ez cseppet ripacskodó, de nagyon hatásos énekkel, ahol a mindenre rátelepedő hangulat a lényeg, ám a sötétség ellenére is tele van ragadós dallamokkal. A The Wind Blows Through Their Skulls dalt például elég nehezen tudnám másnak nevezni, mint slágernek, mivel már elsőre is levakarhatatlan légypapírként tapad az ember hallójárataiba, és számos másik dal is rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Ha a hatásokat kell felsorolnom, a már említett Bauhaus meg a Joy Division mellett meg lehet még említeni a The Cure-t, a The Smiths-t, a Sisters Of Mercyt, meg nyilván egy csomó olyan elfeledett vagy félig elfeledett bandát, amelyek diszkográfiáját Kvoshték kívülről fújják, én meg talán még a nevüket sem hallottam. De igazából ez is másodlagos, mert a Beastmilk letett az asztalra egy olyan lemezt ebben a stílusban, amely végig pörgős, jó számokkal van tele a nyitó Death Reflects Ustól kezdve a szintén baromi ragadós Genocidal Crushon át a hat percet közelítő Strange Attractors zárás zajos, komor gyászindulójáig. A Marilyn Manson a legutóbbi Born Villain lemezen részben szintén ezt a zenei világot akarta újjáéleszteni némileg korszerűbb köntösben, csak ott nem szerepeltek olyan meggyőző szerzemények, mint a Climaxen.

Nem fordítja ki a sarkaiból a világot ez az anyag, de közel tökéletes stílusgyakorlat. Ha nem kizárólag a hörgős-blastbeates vonalban vagy az ökölrázós teuton power metalban találod meg önmagad, és tetszenek a leplezetlen wave-es beütések mondjuk a Ghostban vagy az In Solitude-ban, érdemes tenni vele egy próbát. Bár gyanítom, hogy ha utóbbiakkal kapcsolatban képben vagy, már a Beastmilk neve sem cseng ismeretlenül.