Mivel úgy néz ki, hogy a Moby Dick elég tartósan parkolópályára került a Hungarica dolgai miatt, várható volt, hogy Smici előbb-utóbb előrukkol valamivel. A Bloody Roots formációnak volt már néhány bemutatkozó koncertje is, az első igazi életjel azonban bemutatkozó lemezük, az Isten kezében.
Bár a név elég konkrétan utal a Sepultura munkásságára, a zenében én sok párhuzamot nem vélek felfedezni a brazil mesterekkel. Sokkal inkább adja magát az újjáalakulás utáni Moby Dick lemezek hangulata, hiszen nyilván Smici sem tud kibújni a bőréből. Más kérdés, hogy valószínűleg nem is akar, hiszen jelen helyzetben, mikor úgy tűnik, egyedül neki szívügye igazán a Dick, a Bloody Roots egyfajta Moby Dick-pótlékként is felfogható, természetesen egyáltalán nem degradálva ezzel a zenekart.
Annak ellenére, hogy a lemezen rengeteg vendég szerepel, a Bloody Roots nem projektként, hanem teljes értékű zenekarként határozza meg magát. Hogy mennyire lesz tartós ez a formáció, azt természetesen majd az idő eldönti, azonban reménykeltő, hogy bár ezer szállal kötődik a lemez a Moby Dickhez, mégis vannak olyan megoldások a lemezen, melyek Smici anyazenekaránál elképzelhetetlenek. Alapvetően elég könnyen megkülönböztethetőek azok a dalok, melyeket Smici jegyez, hiszen ezeknek még a szövegében is eléggé ott vannak a Pusztai Zolira jellemző fordulatok, gondolatok. Tipikusan ilyen a címadó is, mely egyenes folytatása a Golgota/Se Nap, se Hold vonulatnak a tempós Nap Gyermekei vagy a totál thrash Örök büntetés.
A másik csoportba a külsős dalszerzők segítségével készült dalok tartoznak, melyek sokszínűvé, változatossá teszik a lemezanyagot. Különösen igaz ez a Ficzek Andris (Dalriada) által jegyzett dalokra, melyekben a szikár thrash témákra nagyívű refrén- és énekdallamok kerültek. Eklatáns példája ennek a Vérezzen meg minden melynek dallamos témáit akkor is nagyon jól kitalálták, ha a megvalósítással nem is vagyok száz százalékig elégedett.
Zeneileg nagyon érdekes az Árva világ, árva fia, melyet Füleki Sanyi szerzett, és talán nem véletlen, hogy a méltatlanul alulértékelt Tisztítótűz lemezhez áll legközelebb. A lemez legsúlyosabb és egyben egyik legjobb nótája pedig a Farkas Zotyával duettben előadott Ne add fel, melyben Zotya miatt egyértelmű a Sepu/Ektomorf hatás úgy zenében, mint szövegben is. Érdekessége a korongnak, hogy Smici hathúros társa nem más, mint fia, az Amadeában is pengető Schmiedl Balázs, aki fiatal kora ellenére remek formát mutat. Egy-két szólónál beugrott még, hogy nem teljesen kiforrott a stílusa, de az biztos, hogy szép jövő előtt áll. A többiek is remekül teljesítenek – különösen a dobos Tarcsai Ádámra érdemes odafigyelni, a hangzás pedig a Moby Dick Stúdiótól már megszokott magas szintet hozza.
Sajnos a lemez vége felé akad egy-két gyengébb nóta is, amik miatt picit sok az órányi játékidő; ezeket leszámítva viszont az Isten kezében - mind dalok, mind pedig hangszeres játék tekintetében - egy igen erős lemez, amit az utóbbi időben akut Moby Dick hiányban szenvedő rajongók nagy élvezettel fogyaszthatnak.
