Bár innen, Budapestről nem annyira látom át, bizonyára van valami racionális értelme is annak, miért porolta le korai nevét a Lamb Of God, ráadásul pont egy olyan feldolgozásalbumhoz, amellyel saját fennállásuk huszadik évfordulóját akarják megünnepelni. Lehet, hogy nem akartak senkiben sem tévképzeteket kelteni, nehogy bárki is azt higgye: ez itt az új sorlemez. De azt is el tudom képzelni, hogy tényleg hangsúlyozni akarták a főhajtás mélységét saját underground gyökereik irányába. Sőt, még azt is, hogy valójában valami jogi/könyvelési ok húzódik meg a háttérben. Végső soron egyébként nincs is ennek nagy jelentősége, mert erről a lemezről bizonyosan nem fogunk túl sokáig beszélni.
Mint írtam, a Legion: XX a 21. század egyik vezető metalbandájává fejlődött richmondi alakulat régi hatásai előtt tiszteleg. Legalábbis a hatások egy része előtt. Mert ugyan tény, hogy Randy Blythe elsősorban mindig is azokat a hardcore-, punk- és crossover-bandákat szokta emlegetni szellemi gyökereiként, akiket itt feldolgoztak, a hangszereseknél viszont egészen biztos, hogy a klasszikus amerikai thrash/groove-vonal meghatározóbb volt, ez a zenéjükből is kristálytisztán lejön az elejétől fogva. Az elnevezés mellett tehát további kérdés, hogy miért pont ezek a dalok kerültek elő ezen a kiadványon, és ha már kvázi kakukktojásként a Ministry befért, akkor mittomén, a Pantera vagy a Megadeth miért nem. De alighanem ez is mindegy, így legalább elég egységes a cucc.
Kapunk tehát a csapattól tíz dalt röpke 38 percben, csupa alapvetést: ugyanúgy van köztük S.O.D., Bad Brains, Agnostic Front meg Cro-Mags, mint ahogy Melvins vagy Big Black is, de csináltak átértelmezést a Ministrytől meg a Quicksandtől is. Utóbbiak Dine Alone-ja talán az egész anyag legjobban sikerült darabja, a hangszeres alapok tekintetében éppúgy, mint ahogy az ember azt sem feltétlenül hiszi el elsőre, hogy Randyt hallja énekelni rájuk. Simán elkapták annyira a hangulatot, hogy a hallgató utánaásson ennek a korát olyannyira megelőző bandának, akik már akkor is poszt-hardcore-t játszottak, amikor ez a kifejezés még nem is létezett. Viszont oka van annak, hogy utóbbi jobban működik a dalok többségénél, és aki hallott már metalcsapatok által nyomatott régi hardcore-feldolgozásokat, alighanem rájön: a Lamb Of God is ugyanabba a csapdába sétált bele, mint ezer másik banda a Metallicától a Slayeren át egészen a Machine Headig.
Vagyis igen, tök jó Mark Morton és Willie Adler jellegzetes gitársoundjával, Chris Adler összekeverhetetlen dobolásával meghallgatni az I Against I-t, a One Voice-ot meg a We Gotta Know-t, ezek minden körülmények között ütős alapnóták. Csak éppen a precíziós gépezet Lamb Of God kezei között gyakorolatilag teljesen eltűnt belőlük az a fésületlenség, amihez az ember hozzászokott a több évtizedes eredeti felvételeken, és egytől egyig a dalok alapvető részét képezték. Sőt, még a jóval metalosabb Ministry sem elég koszos vagy elvetemült ebben a formában, az 1985-ös Kill Yourself meg annyira elementáris a mai napig, hogy egyszerűen nem lehet versenyezni vele. Ez van.
Ezt leszámítva egyébként az anyagban van erő meg energia, és nyilván csodaszámba menne, ha egy Lamb Of God-lemezt nem lehetne meghallgatni. Sőt, Randy már-már meglepően sok arcát mutatja meg a dalokban, ezen a vonalon remélem, folytatódnak a kísérletek a következő soralbumon is. De egyszeri érdekesség ez itt, nem több.
