Shock!

Elég sokszor leírtam már, minden bizonnyal baromira unjátok is, de akkor sem mondhatok mást: fogalmam sincs mitől, de a stoner/sludge területére (és annak peremvidékére) eső muzsikák valamiért nagyon fekszenek a magyar bandáknak. Míg más zenei stílusokban (direkt nem nevezek meg egyet sem, mert a rajongók hordái kéjes élvezettel tépnének apró cafatokra) képtelenek vagyunk akár csak egyetlen épkézláb formáció kitermelésére is, addig az említett szcéna csak úgy ontja magából a remek zenekarokat. Nem mondom, hogy mindegyikük örökbérletet vált a halhatatlanságba, de mindenképp szembeötlő az egy főre eső fasza csapatok számaránya. Nyilván nem véletlen, hogy épp a budapesti Burning Full Throttle esetében írom le mindezt, könnyű kitalálni, akkor miről is van itten szó. Pláne, ha hozzávesszük, hogy a csapat saját zenéjét „drive rock"-nak hívja, illetve szenvedélyes rajongást mutatnak a különféle benzinfaló verdák irányába. Na, ennyiből, ha kicsit is konyítasz a műfajhoz, helyből be kell, hogy ugorjon a Fu Manchu neve. Ami helyénvaló is, bár közel sem annyira, mint elsőre gondoltam.

Mert míg Molnár Ferenc és Badarász Béla gitárjai (utóbbi mondjuk a felvételek elkészülte óta már lelécelt, helyén Mundi Csaba heggesztje a riffeket) a nyitó The One To Blame-ben valóban olyan Manchu-módra fuzzos étvággyal harapnak, amitől kapásból összefut a szánkban a nyál, addig Vincze András ráspolyos, agresszív éneke sokkal inkább olyasmi csapatok irányába löki a mókát, mint például az Orange Goblin. Gond egy szál se, a Goblin is nagy kedvencem, ráadásul ebben a stílusban még a stoneren belül sem túl sokan nyomulnak mifelénk, úgyhogy hajtsunk csak szépen tovább! A címadó még egy fokkal ráspolyosít a játékon, ami a hármas The Flight alatt válik végképp Narancs Kobold-imitációvá, nem nyúlás szintjén, de ez a dal kvázi rajta lehetett volna Ben Wardék legutóbbi anyagán is. Még mielőtt azt hinné bárki, hogy ezt fikkantási célzattal írom, gyors leszögezem: nekem biza ez a dal vált a kedvencemmé!

Pedig nem rosszak ám az olyan egy fokkal dallamosabbra vett tételek sem, mint a slágeres Downtown Paradise, vagy éppen az újfent igen jó gitártémákkal támadó Why? sem, és ezekben Andris éneke annyira más tónusú, hogy azt hittem, többen is énekelnek a korongon. Viszont a kísérő promoanyag szerint csak ő, úgyhogy jár a pacsi! Pláne, hogy az ismét fuzzos, retrós Hellhoundban (kettes számú kedvenc) megint új oldalát mutatja, itt kapásból beugrott az Uncle Acid & The Deadbeats neve, és ez a relatív változatosság nagyon előnyére válik a mindössze nyolctételes anyagnak. Oké, nyilván nem a legeredetibb a dolog, de hát komolyan, ebben a stílusban milyen igazán újító jellegű dologgal lehet még előrukkolni? A záró 3:36 például – témájához híven – igazi utaztatós rockzene, ami nagyon meg tudja hálálni, ha szimplán csak hagyod, hogy vigyen magával, teljes gázzal, bele a vakvilágba! Egyetlen dal van, amit nem érzek különösebben ütősnek, ez pedig az igen motörheades elnevezésű, utolsó előtti No Sleep Till Mexico, persze a maga módján ez sem rossz, de nekem valahogy nem passzol össze a zene és a ráerőszakolt énekdallamok párosa.

A No Man's Land már nem az első lemez mostanában, amelynél az alkotók – hála az égnek - nem órabérben dolgoztak, vagyis nem tartották fontosnak, hogy indokolatlanul elhúzzák a dolgokat, mint a rétestésztát. Nyolc dal, bő harminc percben, slussz-passz, ha tetszett, lehet kezdeni elölről. Totálisan igazuk van, úgyhogy én sem tépem tovább a pofámat, hanem leszögezem: ha néhány héttel előbb ismerem meg a kőbányai kvartettet, akár még az év végi listámra is felférhettek volna. Újabb magyar stoner banda, megint csak kurva jó minőséget képviselve. A sorminta folytatódik.