Az Appice tesók neve mindenkinek ismerősen hangzik, aki egy kicsit is beleásta magát a klasszikus rockzenébe. Carmine dicsőséglistáját a Vanilla Fudge, Rod Stewart, Ted Nugent, a King Cobra, Ozzy és még egy csomó más előadó neve díszíti. A hatvanas évek derekán felbukkant dobos már „átélt" szólóban is ezt-azt, most épp ezért úgy gondolta, csinál egy olyan lemezt, amin nem rajta és a doboláson van a hangsúly, hanem a gitáron és egy tonna mindenféle gitároson. És nem is akármilyeneken!
Ted Nugent nyitja a lemezt, és ne várjon senki letisztult Damn Yankees fílinget, itt a hetvenes évek őrült Nuge-ja köszönt vissza egy kellemesen vadulós hard rock dal képében. Brian May főszereplésével készült a Nobody Knew, ami engem, a már semmin meg nem lepődő Queen-függőt is meglepett, hiszen May itt totál eltér saját stílusjegyeitől, mind a szőrösebb gitárhangzásban, mind pedig a fésületlenül dél-texasi szóló tekintetében. Mindamellett jól nyomja, örömteli, hogy még mindig képes meglepetéseket okozni. Aztán vannak még vendégek dögivel, Slash, Steve Morse, Richie Sambora, Ty Tabor, Viv Campbell, Mick Mars, Zakk Wylde, Neal Schon, Pat Travers... Ugye, szép névsor? Kifejezetten érdekes Yngwie Malmsteent és Doug Pinnicket közös dalban hallani, ilyen lehet az „ökomenikus rock" (bár, ha belegondolok, Pinnicknek is volt zsabós korszaka, szóval visszaszívtam). Az érdekességek tortáján vicces habpusszancsként olyan nevek okozhatnak heveny mosolygást, mint a Stash-ben gitározó egykori teniszcsillag, John McEnroe, vagy a Gz Blues-ban húrnyűvő egykori akciócsillag, az antigumiarcú Steven Seagal. Mik ki nem derülnek...
Az album egészére egyébként az jellemző, amit már a May által fémjelzett dalnál is észrevettem: valahogy senki sem egyértelműen a saját stílusát hozza, mindenki alkalmazkodik a lemezen végigfutó, dögös, hetvenes évekbeli hard rockhoz, hangzásban és zenében egyaránt. A dobolás persze hiba nélküli, persze eltéveszteni se lehet a korszakot és a zenei közeget – a klasszikusokhoz méltóan puffognak és dübörögnek a hatalmas pergő- és tamhangok, tele van velük a tér.
Nosztalgiánál több, világmegváltásnál kevesebb ez a lemez, leginkább érdekességként ajánlanám mindenkinek, aki szereti ezt a zenei korszakot vagy a lemezen szereplő előadókat. Mindenkinek ajánlom a Slash által fémjelzett blues-rock alapvetés Where You Belong, a már említett Malmsteen-Pinnick duóhoz köthető This Time Around, vagy a Zakk Wylde-féle Code 19 behatóbb tanulmányozását, nekem ezek voltak a legkiemelkedőbb darabkák.
További kellemes hatvan-néhány évet, Mr. Appice.
