A The Cult 6 év szünet után érkező új albuma, a Born Into This már itt van a kanyarban, de Billy Duffy kreativitását a jelek szerint nem nagyon elégítette ki a legendás banda újbóli aktivizálódása, mással legalábbis nemigen tudnám magyarázni a Circus Diablo létrejöttét.
Nem akarok állandóan a szupergroup kifejezéssel dobálózni, mert baromira elcsépelt, de tény, hogy ebben a tavaly összehozott projectben nem csak Duffy ismert arc: itt van a brit rockszíntér egyik örök túlélője, a The Almighty agya, Ricky Warwick, aki ezúttal csak gitározik, mivel a mikrofont Billy Morrison, a Cult egykori turnébasszere ragadta magához. A lemezt Matt Sorum kalapálta fel, a felállást pedig Brett Scallions egészíti ki bőgősként, aki Morrison és Sorum mellett szintén oszlopos tagja annak a Camp Freddy nevezetű, illusztris neveket felvonultató társaságnak, amelyik feldolgozásokkal koncertezget Amerikában össze-vissza, és az utóbbi években komoly nyilvánosságot is kapott odaát, illetve a Riders of The Storm frontembereként is őt lehet látni az egykori The Doors öregjei mellett. A Circus Diablo idén már az OzzFesten is szerepelt – igaz, nem Sorummal, hanem Steve Vai dobosával, Jeremy Colsonnal, és nem is végig – , aminél jobb promóció aligha kell egy bemutatkozó anyagnak, bár kérdéses, mennyire lesz stabil és tartós ez a formáció a tagok egyéb elfoglaltságai miatt.
A debütáló album pontosan olyan zenét rejt, amilyet a felállás, a bandanév és a borító alapján várni lehet: szimpla, mindenféle sallangtól és túlbonyolítástól mentes, tökös rock'n'rollt, ami távol áll a világmegváltástól, ellenben roppant jól hallgatható. A lehető legjobb közelítés a Velvet Revolver irányvonala, de nemcsak Matt Sorum jellegzetes játéka miatt, mivel a Circus Diablo is ugyanabban a hagyományos alapokon nyugvó, de mégis korszerű, 21. századi felhangoktól sem mentes dologban utazik, mint Slashék. Akár azt is mondhatnám, hogy ha tetszik a Velvet, nyugodtan tegyél egy próbát Duffyékkal is, mert garantáltan nem fogod köpködve kivenni. Hol punk'n'rollos, hol sleaze-es riffek, jól elkapott refrének, némi egészséges fésületlenség és energia dögivel, ezt nyújtja a Circus Diablo, se többet, se kevesebbet. The Cult-féle mélyebb töltésre itt ne nagyon számíts, ez a banda még csak érintőlegesen sem érdeklődik a világmegváltás iránt.
Kimondottan rokonszenves lemezről van tehát szó, tipikusan azzal a fajta zenével, ami igazán élőben nagy császárság, és szimpatikus módon csak annyi elérzékenyülés rejlik a pimaszul kivakart rocknóták között, amennyi feltétlenül szükséges. Mindent vivő slágerek nincsenek, inkább egységesen erős és jó színvonalú az anyag, bár kötelező jelleggel megemlíthetem a nyitó Loaded-ot, mint fő húzódalt, nem véletlenül készült pont ehhez a videoklip. Nyers, fogós, csuklóból reszelt gitárgazdag rocktéma ez, erős, dögös és tényleg odavág, de kellemes például a líraibb Shine is. Az Adam And The Ants-féle Ants Invasiont én mondjuk inkább lehagytam volna, habár végső soron azért ezt is meg lehet hallgatni.
Összességében egyetlen észrevételem lenne csupán, de ez sem igazi negatívum, inkább csak egy megjegyzés: hiába hozza mindenhol a kötelezőt, Billy Morrisonnak nincs túl izgalmas hangja, mondhatni jellegtelen a torka. Nem lett volna butaság egy-két dalt rábízni Ricky Warwickra, akinek feltűnő háttérbe húzódását nem is nagyon tudom mire vélni, hiszen világéletében arról volt híres, hogy szupersztár akar lenni... Ricky jellegzetesen érces orgánuma jót tenne az összképnek változatosság szempontjából itt-ott, de igazából tényleg nem akarok kötözködni, és a szószaporításnak sem látom sok értelmét a Circus Diablo kapcsán. Ez egy laza, pimasz, beleszarós, koffeinben gazdag rock'n'roll lemez, mindenképpen megéri meghallgatni.
