Legutóbb még arról szóltak a hírek, hogy a Crazy Lixx teljes lendületben van, hiszen nemcsak nagyban írták a friss nótákat, hanem a hangzás vastagítása érdekében még egy plusz gitárost is bevettek a csapatba. Valami azonban mégsem lehetett elég kerek a svéd glam/sleaze/hard rock arcoknál. Mire a Riot Avenue megjelent, a ritmusszekció elhagyta a fedélzetet, így Danny Rexon énekes hármasban maradt a két gitárossal, Andy Dawsonnal és Edd Liammel. Ennek esetükben azért van különös jelentősége, mert a Crazy Lixx főnöke mindig is a basszer Loke Rivano volt, aki történetesen épp Joey Cirera dobossal alapította meg a bandát, vagyis a Fear Factoryval ellentétben itt szó sincs szabadon cserélgethető vagy akár gépekkel is simán helyettesíthető arcokról. Ezek fényében fogalmam sincs, mi lesz most velük, de a lemez mindenesetre ezúttal is elég jó lett.
Elég jót mondok, méghozzá nem véletlenül. Dannyék az előző, két évvel ezelőtti New Religionhöz képest némi elmozdulást eszközöltek a stílusban, és ugyan nem mentek át ikergitáros heavy metalba Edd Liam csatlakozásával, az összkép egy leheletnyit más, mint legutóbb. Nem mondom, hogy mindez a kárukra vált, nálam azonban tökéletesen működött a New Religion pop metalos, stadionrockos iránya. Olyannyira eltaláltnak éreztem az akkor elegyet, hogy cseppet sem bántam volna, ha mindenféle elmozdulás nélkül megmaradnak annál a vonalnál. Ehhez képest ezúttal kissé húzósabb az összkép, akár úgy is mondhatnám, szakadtabb, street metalosabb – ez persze szintén nem újdonság, hiszen a Skid Row, Heaven's Edge érzés eddig is ott volt náluk, csak ennél kevésbé domináns formában. Az érzésvilág azonban most is hamisítatlanul hozza vissza az 1988 és 1991 közötti korszak hangulatát. Ebben a Crazy Lixx eddig is nagy volt, és most is simán megy nekik a dolog, ezt nem is érdemes elvitatni. Semmi eredeti nincs abban, amit csinálnak, de ízig-vérig fanatikusok, így képesek élettel megtölteni azokat a paneleket, amelyek már huszonegynéhány évvel ezelőtt sem számítottak újszerűnek.
Az emberen már a nyitó Whiskey Tango Foxtrot hallatán erőt vesz valami kellemesen ismerős érzés, ami aztán végig kitart, és persze mondanom sem kell: ha nem tudnám, mit hallok, simán elhinném, hogy valami kevésbé ismert banda lemeze szól mondjuk 1990-ből. Ehhez most illene hozzátennem, hogy „csak a Crazy Lixx nem olyan jó, mint az akkori MTV-sztárok", ez azonban nem feltétlenül lenne igaz, hiszen mai fejjel az akkori platinalemezes csapatok sem tűnnek mind hibátlannak vagy ennél bármivel is eredetibbeknek. Neveket inkább nem mondok, pedig tudnék... Igazság szerint már a New Religiont is azért szerettem meg annyira, mert a műfaj fénykorában is simán eséllyel indult volna a babérokért, és a Riot Avenue-n is akadnak dalok, amik lazán sztárbandát csinálhattak volna belőlük annak idején. A lemezt záró, hat perc fölé kúszó Only The Dead Know ballada például akármilyen lemezen feltűnne. Leplezetlen korai Skid Row feeling árad a nótából (egyes részei eléggé hasonlítanak is a Slave To The Grind Quicksand Jesusára, de még épp nem annyira, hogy az ember nyúlást kiáltson), Danny dallamai pedig olyan hitelességgel idézik meg Sebastian Bach fénykorát, hogy nem lepne meg, ha rajta is ott figyelne valahol egy Youth Gone Wild tetkó... Erre a dalra minden túlzás nélkül nagyon büszke lehet a Crazy Lixx, és alighanem titkon maga Bach is örülne annak, ha sikerült volna ilyen kaliberű lírát írnia a kissé közepesre sikeredett Kicking & Screamingre.
Összességében egyébként nincs gond az anyaggal, de becsúszott pár kevésbé markáns pillanat is az erősebbek mellé. Ha mindenáron kedvenceket kell kiemelnem az Only The Dead Know mellett, biztosan megemlíteném a Young Bloodot, ahol a riffelés éppen annyira kixesen AC/DC-s, mint mondjuk az Airbourne-nál, de jó a lazábbra vett, mégis lendületes címadó vagy az előző album bombasztikusabb vonalát felidéző Church Of Rock is (bár a szöveg itt pont olyan ostoba, mint amilyenre a cím alapján következtetni lehet). A produceri székben pedig megint a multihangszeres dalszerzőguru, Chris Laney ült, vagyis a megszólalásra sem tudok rosszakat mondani, bár a gitárok lehetnének kicsit harsányabbak, erőteljesebbek. Ez azonban szinte biztos koncepció lehetett.
Mivel imádom ezt a vonalat, a Crazy Lixx pedig értő kézzel nyúl a hajmetal-éra kliséihez, bármikor szívesen hallgatom ezt az albumot, bár az előző azért egyértelműen jobban tetszett. Kíváncsi vagyok, mire mennek majd legközelebb Rivano és Cirera nélkül.
