Shock!

Jócskán elkezdődött már az év, de néha még vissza-visszakacsintunk 2018-ra is az értékelendő lemezeket tekintve, így esett, hogy újra elővettem a dél-afrikai blues gitármágus legutóbbi albumát egy minősítés erejéig. A Perfection Kills két évvel követi Introvertigo című nagysikerű elődjét, Dan Patlansky pedig ezúttal a munkafolyamatok oroszlánrészét magára vállalva a produceri és kiadói teendőket is ellátta. A ritmusszekció változatlan felállásban – Clint Falconer basszusgitáros, Andy Maritz dobos – adta az alapot a szerzemények alá. Mellettük Dean Barrett billentyűs új arcként tűnik fel a közreműködők listáján, vele amúgy Patlansky február végétől egy rövid dél-afrikai turné keretén belül duó felállásban újraértelmezi eddigi dalait.

A lemezre írt első dalok között megszületett, majd kezdőnótává avanzsált Johnny Backbite-szerű lüktetéssel rendelkező, lendületes kezdés. A Never Long Enough refrénje terpeszkedő, hangyányit unalmas, de feldobja a dalt az összetéveszthetetlen Patlansky-szóló, a zenész a szöveget a családjával töltött idő keveslésére fűzte fel, de sajnos ilyen ez a popszakma. Akár az előző szerzeménynél, nekem a lomha Maydayben sem talál be a refrén, de Patlansky mély tartományokban való éneklése füstösséget kölcsönöz a dalnak. Az aktuális témákat – háború, éhínség, kapzsiság satöbbi – feszegető Too Far Gone kérdőre vonja az emberiséget, a szólóval kezdődő, tipikusan bluesos Judge A Man viszont kissé elnyújtott. A Junket Man izmos riffel nyit, a szöveg itt a folyton utazó zenész képét villantja fel.

Ezután visszatér a társadalomkritikus szemlélet, az Ieyes a napjainkban burjánzó képernyőfüggőséget bírálja, ami miatt elsiklunk a fontos pillanatok megélése fölött, személyes kapcsolataink pedig a semmibe vesznek. A szellős, középtempós Shake The Cage bátorítja a változást: mivel Patlansky hisz abban, hogy az élet hétéves ciklusok körül forog, így a mondanivaló szerint ennek megfelelően bizonyos időközönként meg kell változtatnunk gondolkodásmódunkat. A dal háttérvokállal erősebben fűszerezett, ebből többet is eszközölhettek volna a lemezen. A My Dear Boyt fiának címezte, amelyben iránymutatást nyújt a család legújabb tagjának. A videóval megtámogatott Dog Day a lemez egyik húzódala, Patlansky helyében ezzel zártam volna a sort, és az I'll Never Know című bónuszdalt lelkiismeret-furdalás nélkül lehagytam volna az albumról.

Érdekes, hogy a bookletben ismét nemcsak a dalszövegek, hanem azok magyarázatai is szerepelnek. Patlansky megkísérelhette volna elhagyni az értelmezést, hiszen izgalmasabb, ha nem szorítjuk keretek közé a hallgatót ezen a téren sem. Remélhetőleg Patlanskyt nem öli meg saját perfekcionizmusa, és kiad még jónéhány lemezt a jövőben. Személy szerint nem ez a kedvenc lemezem a dél-afrikai gitárostól, de esős vasárnapokra tökéletes hallgatnivalónak ígérkezik a Perfection Kills.