Shock!

Három évvel legutóbbi albuma megjelenése után visszatért a Periphery, és készek leigázni a világot hatodik lemezükkel. Bár nem ez volt az első gondolatom, amikor írásra hangolódva elkezdtem a lemezfelvételről készült dokufilmet nézni YouTube-on. Ugyanis amikor bizonyos idő elteltével is csak azt látja az ember lánya, hogy a Periphery tagjai telefonjukba buzulva menetelnek Silver Spring utcáin, hogy elvesszenek a Pokémon Go félvalóságában, inkább kétségbeestem, hogy vajon mi lesz ebből (rajongók figyelmébe ajánlott a videómegosztón található P4: The Documentary című közkincs). Ám mindez szerencsére csak illusztráció a banda szabad perceinek bemutatásához, ugyanis a végeredmény az eddigi legkiforrottabb Periphery-anyag.

A djentlemenek tavaly hagyták el a Sumerian Records fedélzetét, és a Hail Stant immár részben saját kiadásban jelentették meg. Így lehetőségük nyílt arra, hogy egy teljes évet szánjanak a dalok érlelésére, ami határozottan javukra vált. A lemezfelvételi munkálatokban a már hivatalosan nem bandatag Adam „Nolly" Getgood is részt vett, aki a prog-színtéren is egyre fontosabb producerré és háttéremberré avanzsált az utóbbi években. Neki köszönhető a korong feszes hangzása, illetve a produceri és keverési feladatok mellett a basszustémákat is feljátszotta.

A Hail Stan pedig ad egy jókora vérfrissítő pofont a műfajnak, és nagy valószínűséggel a rajongók is szeretni fogják. A monumentális Reptile című nyitódal majd 17 percbe sűrítve foglalja magába a zenekar életművét, és megelőlegezi mindazt, ami később a lemezen hallható. Számos easter egg becsempészésével tették izgalmassá a szerzeményt: a Randy Slaugh vezette kórus és vonósbetétek, az elektronikus elemek vagy épp a Garden In The Bones dallamának implikálása, illetve Mikee Goodman, a SikTh énekesének narrációja teszi teljessé a képet. Ugyanakkor kellően változatos is az album. Az első kislemezként kihozott Blood Eagle-ben tökéletesen kiegyensúlyozza egymást Spencer Sotelo velőtrázó éneke és a rifforientáltság. A Chvrch Bvrner a maga három percével a legrövidebb, ám az egyik legnagyobb arcletépő faktort megütő nóta, plusz a lemez egyik legfogósabb refrénjét hozza. A szintén kislemezes Garden In The Bones a dallamosabb szerzemények táborát erősíti, akárcsak az It's Only Smiles, ami olyan hatást kelt, mintha újra levegőt kapnánk a kezdeti mélyvízbe merülés után. Ám nem ér ellaposodni, így a Follow Your Ghosttal visszatér a korong elején hozott brutális kerékvágás, bár itt kissé kényszeresnek hat a folytonos odapörkölés. A synthwave-es alapokra helyezett Crushsal a csapat ismét a zenei kísérletezés mezsgyéjére lép, míg a Sentient Glow a múltat idézi, tekintve, hogy egy átdolgozott dalról beszélünk Misha Mansoor és Mark Holcomb projektétől, a Haunted Shores-tól. A záró, szintén gigászi Satellites keretbe foglalja a lemezt, kezdetben lágy dallamvezetéssel operál, majd félúton bedurvul, akár a Lune társa is lehetne a Periphery III-ről.

Mishától, Marktól és Jake Bowentől, valamint Matt Halperntől már megszokhattuk a virtuóz játékot, de a kép ezúttal is Spencerrel lesz teljes, aki ezúttal a szövegvilágot tekintve az eddigi lemezeknél sötétebb árnyalatot ütött meg. Másrészt úgy vált egyik pillanatról a másikra popelemekkel tarkított dallamokról kíméletlen aprításra, hogy egy skandináv krimi sorozatgyilkos főhősének agyában érezhetjük magunkat.

A Juggernaut lemezek és a Periphery III között eltelt rövid idő néhol kapkodósan összerakott dalokat, ezáltal néhol kaotikus pillanatokat okozott az albumokon, most azonban kaptunk egy kidolgozott, egységes dalcsokrot. Rendszeresen pörög majd nálam Stan, sőt, valószínűsítem, hogy az év egyik csúcspontjává lép elő.