Shock!

Elég sokat kellett várni az új Death By Stereóra, hiszen utolsó lemezük, a Death For Life több mint négy évvel ezelőtt jelent meg. Arra a lemezre akkor azonmód nyomattam is a maximális pontszámot, amit azóta sem sajnálok, visszatekintve is az egyik legkerekebb album volt abban az egyébként is baromi erős évben, teli változatos, jobbnál jobb dalokkal.

A zenekar amúgy is állandóan mozgásban lévő felállása persze nem egyszer alakult át az elmúlt időkben, maradjunk annyiban, hogy az előző lemezhez képest új a dobos és a basszusgitáros is, a magot jelentő Efrem Schulz énekes és Dan Palmer gitáros viszont természetesen most is itt vannak. Utóbbi ezúttal egyedül gitározta fel az egész lemezt, ami egyébként Serj Tankian kiadójánál, a Serjical Strike-nál jött ki, nem pedig a csapattal régóta dolgozó Epitaph-nál.

Az utolsó pillanatos jelleg miatt tavasszal sajnos nem jutottam le a banda düreres koncertjére, pedig egybehangzó állítások szerint óriási formában nyomultak. A Death Is My Only Friend ismeretében csak még jobban sajnálom a dolgot, a lemez ugyanis nagyon gyalul, habár kicsit másként, mint a Death For Life. Akkor – a korszellemnek megfelelően – kissé metalcore-os volt az összkép, de mostanra némileg lelazultak a srácok, kissé hagyományosabban punkosan, sőt, itt-ott kimondottan rockosan jön szembe a zene. A Death By Stereo erősségei – letisztult, könnyen fogható, ám egyszersmind nagyon-nagyon okos dalszerkezetek, óriási refrének, Efrem összekeverhetetlen hangja és szenvedélyes előadásmódja – ugyanakkor megmaradtak, így maradéktalanul tudok lelkesedni az album hallatán, még ha a Death For Life fémesebb megközelítése nekem személyesen jobban is feküdt.

A Death By Stereo mindig is nagyon értett ahhoz, hogyan kell működőképessé varázsolni egy dalt, és most is a napnál világosabb, hogy Efrem és Dan tényleg mesterek ezen a téren. Már a punkos pörgetésekkel, zúzós tempóval és kiabálós énekkel indító Opening Destructionnak olyan refrénje van, hogy az életben nem vered ki a fejedből többé, ha egyszer meghallottad, de mindez csak fokozódik a szaggatott riffes The Ballad Of Syd Dynamite és a harangzúgatós, óóó-zós kórussal megfejelt I Sing For You alatt, hogy aztán a The Last Songnál ki is teljesedjen a dolog. Ez a dal ugyanis akkora bődületes sláger, hogy az ember csak úgy les maga elé, és azon vigyorog, vajon mit szólt volna Efrem, ha a '90-es évek második felében valaki elé tolja, hogy „tessék, ilyesmiket írtok majd 2009-ben"... Már a nyugis kezdés is roppant hatásos a maga egyszerűségében, de aztán ahogy a finoman radírozó gitárokra ráénekli a kesernyés dallamot, attól tényleg feláll a karomon a szőr, a monumentális, eltalált vokálokkal megfejelt refrén elől pedig tényleg nem lehet elmenekülni. Ha lenne igazság a földön, a zenekar ezzel a dallal óriásit léphetne előre. Mondhatod, hogy kommersz meg hatásvadász, de nálam bizony akkor is ez az év egyik legnagyobb nótája!

A folytatásban egyébként szerepel még egy ekkora sláger, csak ezt már ismerjük, hiszen a Forever And A Day című tízpontos ballada már a Death For Life-on is ott volt, igaz, egy ennél poweresebb, más hangszerelésű változatban. Ez a zongorás nekifutás finomabb az eredetinél, Efrem azonban hasonlóan megkapóan énekli, így nem nagyon tudnám eldönteni, melyik a jobb verzió, noha az újonnani felvétel okát kevésbé értem. Vélhetően csak nem akarták, hogy megint mindenki elmenjen mellette... De egyébként alapvetően minden dal jól sikerült, nem találok gyenge láncsszemet a felhozatalban. A slágeresebb, rockos lendületű témákat ráadásul sikeresen ellensúlyozzák az olyan zúzósabb, a hardcore-gyökerekhez visszaásó szerzeményekkel, mint a Fear Of A Brown Planet vagy a záró For All My Friends (The Unity), netán a power/thrashes riffelésű, de szintén mézédes kórusú We Sing Today For A Better Tomorrow. A frontember jobban énekel, mint valaha, és a bőségesen mért gitárszólók is ott vannak a szeren. Nem kell gitárhősködésre számítani, a hangsúly a feelingen van, no meg persze azon, hogy minden hang a helyén legyen, és ez maradéktalanul meg is valósul.

A Death By Stereo ismét egy nagyon jó dalokkal teli, végig izgalmas és változatos albumot tett le az asztalra. Nem fűzök nagy reményeket ahhoz, hogy innentől fogva minden róluk szól majd, vélhetően örökre megmaradnak már a mostani státuszukban, de kétlem, hogy ez igazán zavarná őket. Amíg ilyen lemezeket csinálnak, addig minden rendben is van.