Kemény évek állnak a Decapitated mögött, méghozzá nem először, és azt hiszem, a lemezcímre ebben az esetben senkinek sem szükségeltetik külön magyarázat. Más már rég feladta volna a helyükben ennyi sorscsapás után, de a lengyelek most is rendezték soraikat, bár a ritmusszekció lecserélődött a legutóbbi, 2017-es Anticulthoz képest: a dobok mögött James Stewartot, a basszusgitárnál a korábban turnékisegítőként már bevetett Paweł Paseket találjuk Wacław „Vogg" Kiełtyka gitáros és Rafał „Rasta" Piotrowski énekes oldalán. A Cancer Culture pedig kivételesen jól sikerült, masszív album lett, ami bőven alkalmas rá, hogy elfeledtesse a szerencsétlen és méltatlan – és mint kiderült, alaptalan – tengerentúli büntetőeljárást.
A Decapitated hagyományosabb death metallal kezdte annak idején, majd – a puristák bánatára – groove-osabb, modernebb, extrémmetálosabb irányt vettek. Mindig megbízható színvonalat hoztak, de bevallom, eddig nem soroltam a csapatot a megkerülhetetlen játékosok közé – nos, a Cancer Culture ezen most könnyen változtathat, mert nemcsak egyértelműen az életmű felső traktusaiban helyezkedik el, hanem talán egyenesen a legjobbjuk eddig. A lemez ütős egyensúlyt teremt a banda karrierkorszakai között: old schoolosabb death/thrash-elemek éppúgy szép számmal ütik fel a fejüket a dalokban, mint maibb, precíziósabb dolgok, illetve technikás, néhol akár még progosnak is bátran nevezhető összetevők – és ami a legfontosabb, jól hallgatható, dalcentrikus is az anyag. Vagyis némi nyitottsággal mindenki találhat benne magának rokonszenves vonásokat, közelítsen a brutál muzsikák akármelyik leágazása felől.
A Cancer Culture fő erőssége egyértelműen az említett letisztult, dalközpontú megközelítés. Végig baromi kifinomult, okos, összetett és zenei a lemez, de nem túlzok, már második-harmadik hallgatásra is jól elkülönülnek egymástól a számok. És senki se higgye, hogy csak a mézesmadzagként bedobott vendégszereplős, formabontóbb darabokról beszélek. A jinjeres Tatianával megerősített, poliritmikus-modernmetálos Hello Death és Vogg Machine Head-beli főnökét, Robb Flynnt is felvonultató, a földrengető thrash/groove/heavy metal riffelés mellé óriási dallamos énektémákat is adagoló Iconoclast persze egyaránt a lemez legfogósabb tételei közé tartozik, ez azonban nem kizárólagos. Az úthengerszerű címadó, a kalapáló ritmusok tetejébe disszonáns-melankolikus megoldásokat is pakoló, elidegenedett, kiüresedett hangulatú Just A Cigarette, a No Cure elsöprő death/thrash/groove-durvulata, netán az egyértelműen a Gojirával rokon, elborultan apokaliptikus-epikus hangulatú Hours As Battlegrounds ugyanígy azonnal kiugranának akármilyen albumról. Aztán az újabb és újabb hallgatásokkal szépen felzárkózik melléjük a többi is.
Vogg fő dalszerzőként, a Decapitated zenei letéteményeseként tényleg igazi csúcsteljesítményt csiholt ki magából ezen a lemezen, emellett pedig nemcsak óriási szólókkal, hanem rengeteg apró, finom díszítéssel, hangszerelési finomsággal pakolta tele a számokat. Még nem hallottuk az új Machine Headet, ám látatlanban is megelőlegezem: az itt felvonultatott ötletek jelentős része helyből visszahozhatta volna a spiccre Robb barátunk bandáját, és egyáltalán nem is mutatnának testidegenül ott. De az eddigi információk alapján Vogg maximum sessionista arrafelé, ami az itt hallhatóak alapján minimum luxus, de akár ostobaságnak és elvesztegetett lehetőségnek is nevezhetem... Az album kristálytiszta, egészen kivételesen jó hangzásáról szintén csak ömlengeni tudok: túlkompresszált egyensoundnak szerencsére nyoma sincs, ráadásul végig gyönyörűen hallatszik minden hangszer, tényleg csak felsőfokban beszélhetünk a produkciós munkáról.
Mint írtam, eddig nem számítottam magam a kifejezett fanok közé, így nem is vártam tűkön ülve az új Decapitated-művet, ám ehhez képest roppant kellemes meglepetést okozott a Cancer Culture. Azt kell mondanom, a külföldön és itthon is mindenfelé bő kézzel szórt magas pontszámok ezúttal nem túloznak: ez egy kivételesen jó album, egyértelműen a 2022-es év egyik legerősebbje eddig a karcosabb mezsgyén. És tényleg minden görcsmentesség nélkül érték el, hogy a Cannibal Corpse-rajongó éppúgy megtalálhatja benne a számítását, mint aki a modern Testamentre, a The Black Dahlia Murderre, netán a Gojirára esküszik. Megemelem a kalapomat.
Hozzászólások
Ennyi.