Shock!

A Delain a covid-időszak által leglátványosabban kicsinált bandák egyike volt, ahol a leállás és a biztos talaj elvesztése minden meglévő feszkót a felszínre hozott. A főnök Martijn Westerholt billentyűs mellől gyakorlatilag az egész banda eltűnt, a nulláról kellett újrahúznia a felépítményt. Ehhez egyrészt visszahozott két régi alapembert, Ronald Landa gitárost és Sander Zoer dobost, Ludovico Cioffi basszer és Diana Leah énekesnő azonban új igazolás. Ezek után már csak meg kellett írni egy új anyagot, és minden készen áll a főnixkénti feltámadáshoz.

Vagy, mint a mellékelt ábra és a reakciók mutatják, mégsem. Nem állítanám, hogy én vagyok a világ leghatalmasabb Delain-komplettistája, de ha még így is egyből hallom a különbséget az előző lemezek meg az új között, egy fanatikus nyilvánvalóan ezerszer érzékenyebben reagál a Dark Watersre. Ez a lemez ugyanis, ne kerteljünk, teljesen egyértelmű felhígulást és ezáltal színvonalcsökkenést hozott a holland csapatnál. Nemcsak a végletekig szimpla, kiszámítható és kiszámított az egész, de a banda stílusjegyei egyben feloldódni is látszanak a minden eddiginél poposabb, egyenesebb vonalú új szerzeményekben.

A Delain persze eddig sem lánccsörgető black metalban, extrém deathcore-ban vagy funeral doomban utazott, mindig is ragadósak, poposak, fogósak voltak a dalaik, ezzel önmagában nincs semmi gond. Azzal már sokkal inkább, hogy a lemezt elindítva többnyire meg nem mondanám, kiket hallok, a dalok többségét gyakorlatilag akármelyik nyugat-európai énekesnős gót-prog-szimfo-atmo-metálban utazó banda játszhatná. Csak erősíti ezt a jelleget, hogy érthetetlenül homogén az egész album, így mire lepörög, kis túlzással csupán annyi marad meg utána, hogy kaptunk egy óra műbombaszttal felpimpelt, hömpölygő-andalgó-misztikus, jelentőségteljesnek álcázott generálragut. Pedig amúgy nem indul rosszul a műsor a sejtelmes kezdésű Hideaway Paradise meg a vehemensebb, erőszakosabb The Quest And The Curse kettősével, és később is akadnak erősebb momentumok, például a habos-euródiszkós szintidíszítésekkel flörtölő Queen Of Shadow vagy a Marco Hietala vendégeskedésével rögzített Invictus.

Szintén muszáj megemlítenem az énekesnő kérdéskörét. Charlotte Wessels tagadhatatlanul adott egyfajta markáns karaktert a bandának, ami miatt kizárt volt, hogy összekeverd őket a hasonszőrű alakulatokkal. Dianának is kellemes a hangja, ráadásul az aranyosan angyali-édibédi tónus miatt önkéntelenül is rokonszenves egyből, csak éppen elődjével összehasonlítva messze nem akkora egyéniség. Nemhogy két sor, de kábé egy komplett lemez alapján sem mondanám meg, hogy őt hallom... Charlotte ezen felül lényegesen erőteljesebben, lendületesebben is hozta magát. Úgy is mondhatnám, Diana totálisan tizenkettő egy tucat női énekhang, pedig a dalokat épp egy karakteresebb, kiemelkedő énekesnő menthette volna meg az unalomtól.

Zenei érdekességeket, bármilyen formulától való minimális eltérést tehát ne reméljen senki, itt most nem ez volt a lényeg. A Dark Waters maga A Megtestesült Európai Csajos Szimfometál-album, a stílus minden kliséjének szemérmetlen és leplezetlen hegybe hordása. Akár működhetne is a dolog, ha tényleges slágerekkel pakolták volna tele, csak hát épp ez nem sikerült. Westerholt meg akarta mutatni, hogy simán megy tovább a szerelvény új emberekkel is, ami érthető, de nagy erőlködésében sikerült szépen és módszeresen pontosan azt kiirtani a végeredményből, amitől a Delain több volt az ötezer hasonszőrű holland, finn, német, osztrák csapatnál. Meg lehet hallgatni, továbbmegyek, bizonyára jóra is lehet hallgatni, következésképpen meg is lehet szeretni, de most komolyan, minek?