A Devil's Hand elnevezés két veteránt takar. Egyikük a multihangszeres Mike Slamer, a dallamos vonal egyik legavatottabb kezű mestere, aki olyan zenekarokkal készített zseniális lemezeket, mint a City Boy, a Streets, a Steelhouse Lane vagy a Seventh Key, de sessionistaként, dalszerzőként, külsős guruként másokat is erősített a Warranttől a Kixen és a Hardline-on át a House Of Lordsig. A másik pedig Andrew Freeman énekes, aki valamennyire a Hurricane-ből és a Lynch Mobból is ismert lehet, de a legtöbben garantáltan akkor találkoztak először a nevével, amikor az egykori DIO-hangszereseket tömörítő Last In Line élére állt.
Nem hinném, hogy bárkit is meglepne ezek után, milyen zenét játszik a Frontiersnél dolgozó Devil's Hand: természetesen megadallamos, multivokálos hard rockot. Amit dallamvilága alapján akár AOR-nak is hívhatsz, ha éppen így látod jónak, de a karót nyelt kategórianácizmus engem kevésbé érdekel, a dolog veleje meg úgyis ugyanaz, akárminek nevezzük a gyereket. Mike ráadásul tényleg azon kevesek egyike a szakmában, akiknek a neve garanciát jelent mind a zene jellegét, mind színvonalát tekintve. Vagyis a Devil's Hand is igazi Slamer-muzsikát rejt, ahol most történetesen nem Keith Slack, Billy Greer vagy Terry Brock, hanem Freeman áll a mikrofonnál.
Mindebből egyenesen következik, hogy aki szereti a fentebb említett bandákat, netán Mike Nowhere Land című szólóalbumát, nem nagyon csalódhat ebben a lemezben. Amennyiben nem ismered Slamer munkásságát, fogós, refréncentrikus és letisztult, ám eközben roppant módon kiérlelt, hangszerelését tekintve szinte progos igényességű melodikus rockzenét képzelj el végig kiváló dalokkal. Ha valamihez mindenáron közelítenem kellene, talán Neal Schon leggitárcentrikusabb, legdinamikusabb zenéinek hangulatát tudnám felhozni párhuzamként (aki ugyebár dolgozott is együtt Slamerrel), de ezt azért ne értelmezd nagyon mereven, inkább csak érzékeltetni próbálom vele a lényeget.
A projekt neve szerintem elég semmitmondó és nem is az igazi, ezt leszámítva viszont nem nagyon tudok belekötni semmibe itt: elindul a lemez a We Come Alive-val, és utána az embernek egyszerűen nincs kedve kikapcsolni. A legnagyobb slágertéma egyértelműen az elsőként bemutatott Falling In, először ez fészkeli be magát a bőr alá, de pár hallgatás után követi a sorban a power-lírai ízekkel is kacérkodó One More Time, a tempós, dinamikus Drive Away vagy a lemez legsúlyosabb, legmodernebb pillanatait hozó, óriási szólót villantó Rise Above It All is. És persze ugyanígy megemlíthetem a ragadós névadó nótát, a monumentális Unifiedot, netán a Heartbeat Away-t, ahol mintha csak a Hardline ugrott volna neki átalakítani egy kiadatlan, nagyon AOR-os Van Hagar-témát. Mint arról már a Heavy Crownon is mindenki meggyőződhetett, Freeman óriási hang, ezúttal is sikerült tökéletesen megtöltenie élettel Slamer alapból is remekül megírt nótáit, és jól is szól a lemez.
Nem akarok feleslegesen műelemezni, mert a zene tényleg önmagáért beszél. Nem mondom, hogy mondjuk a Steelhouse Lane Slaves Of The New Worldjét elcserélném erre az albumra, vagyis bizonyosan nem Slamer csúcsalkotása az anyag, de az utóbbi évek dallamos felhozatalának egyik kiemelkedően jó lemezéről beszélünk, ez nem vitás.
