Mike Slamer egy AOR/melodikus rock berkekben közismert és méltán körülrajongott multihangszeres dalszerző/producer, aki a City Boy és a Streets nevű kultikus bandákban alapozta meg hírnevét, a későbbiekben pedig olyanokkal dolgozott együtt, mint a Warrant, a House Of Lords vagy a Hardline.
Két utolsó saját csapata a '90-es évek végén létezett, két kiváló lemezt készítő Steelhouse Lane, illetve a Billy Greerrel közös Seventh Key volt, most pedig önálló albummal jelentkezett. Slamer dalszerzői stílusa, gitárhangzása és játéka persze annyira jellegzetes, hogy igazából mindegy, mi a neve aktuális csapatának, a végeredmény mindig ugyanaz: kiválóan hangszerelt, eszméletlen okosan felépített AOR/hard rock zene felsőfokon. Ennek megfelelően a Nowhere Landre nehéz lenne más jelzőket találni, mint magasztalóakat. AOR vonalon az új Toto mellett aligha jelent meg idén ennyire erős lemez.
A leginkább ötvenes filmrendezőre hasonlító, nem igazán színpadbarát kinézetű agy fő társa ezúttal a Kansasből ismert Terry Brock énekes volt, vele közösen írták meg ezt a tizenegy szerzeményt. Slamer nagy melódiagyáros, óriási érzéke van a fülbemászó verze- és refréndallamok megkreálásához, ennek ellenére sosem rágógumirockban gondolkodott: dalai nem ritkán 6 perc fölé kúsznak, összetettek, szerkezetük abszolút nem kiszámítható. Ennek megfelelően nemcsak a melodikus vonal híveinek érdemes próbát tenni a Nowhere Landdel, hanem a progosabb dolgokban utazóknak is, mert habár Mike nem fut dalonként ötvenszer nyolcvan kört a gitár nyakán, az igényesség, a kiérleltség, a dalszerkesztési és hangszerelési metódus bizony a legjobb prog rock bandákkal rokon. Elég csak meghallgatni az izgalmas ritmusokkal telepakolt, cseppet sem nyilvánvaló módon építkező címadó nyitónótát, a Not In Love lenyűgöző kezdő gitártémáját vagy a 8 perc feletti, lírai hangvételű Come To Me-t, hogy ismét megállapíthassuk: Slamer idősebb kora ellenére még nem szalad a szomszédba friss ötletekért. Ez az album egészen biztosan nem jelenhetett volna meg teszem azt 1986-ban, mint számos manapság kiadott AOR/hard rock produkció: teljesen korszerű, modern és friss az egész. Ebben a tekintetben is az új Toto ugrik be egyébként párhuzamként, bár maga a zene csak rokon, és nem feltétlenül kell konkrét hasonlóságokra gondolni.
A fentebb említett dalok mellett óriási telitalálat a kissé Journey-ízű refrénnel operáló Higher Ground vagy a jellegzetes higgadtan húzós tempóra épülő Audio Illusion is; utóbbi igen közeli rokona Slamer legismertebb nótáinak, a Hardline által lemezre vett Dr. Love-nak vagy a House Of Lords-féle Can't Fight Love-nak, de a Perfect Circle vagy a Superstar is ezt a vonalat képviseli. Terry Brock kristálytiszta hangja igazi AOR-orgánum, tökéletesen passzol is ide, bár megvallom, kissé talán jobban örültem volna, ha a Steelhouse Lane óriási torka, az utóbbi években nyomtalanul eltűnt Keith Slack énekli fel ezt a lemezt is. A hangzás tökéletes, de mivel Slamer volt a producer, ezen nincs is mit csodálkozni. Teljesen értelmetlen minden további szószaporítás: ez egy közel tökéletes melodikus rocklemez, aki szereti az ilyesmit, feltétlenül hallgassa meg.
