Shock!

Közhelyes a kérdés, mégis fel kell tennem: vajon ki mert volna akár még pár évvel ezelőtt is nagy összegben fogadni arra, hogy Vivian Campbell egyszer az életben még melodikus metalt fog játszani? Én biztosan nem. Az ír gitáros az elmúlt évtizedekben verbálisan és muzikálisan egyaránt konzekvensen tagadta kezdeti, Ronnie James Dio oldalán kibontakozott karrierjének gyümölcseit, Def Leppard-béli munkássága, illetve tíz esztendővel ezelőtti blues albuma alapján pedig sok mindent lehetett prognosztizálni, fémzenés hátraarcot azonban semmiképpen.

Mindezek ellenére sem gondolom, hogy a fickó a világ legnagyobb hipokritája lenne. Miért is ne értékelhetné át az ember büntetlenül a nézeteit és az életét, úgy meg aztán főleg, hogy évek óta a rákkal harcol? A Dio-tábornál persze ez mit sem számított, alaposan megkapta a magáét a Last In Line életre hívásáért. Nem mellékesen, pont azon emberek kiabáltak a leghangosabban, élükön Wendy Dióval, akik pár hónappal Ronnie James halálát követően Dio Disciples néven útnak indítottak egy késői DIO-muzsikusokat jó nevű bérzenészekkel kiegészítő haknibrigádot, a könnyű pénzkeresés reményében. Akkor ki is a képmutató?

Viviannél legalább azt lehet tudni, hogy nem a pénz mozgatja, hisz' a Leppardban valószínűleg már megkereste azt az összeget, ami elég lehet néhány emberöltőre. Attól pedig még senki nem lesz farizeus, ha örömét leli abban, hogy újra együtt játszhat egykori zenésztársaival, és ezzel még mások érdeklődését is felkelti. Én magam egyébként mindig is erőteljes ambivalenciával figyeltem, ahogy anno Ronnie Dio, David Coverdale és Lou Gramm is rendszeresen leszedte Campbellről a keresztvizet különböző interjúk alkalmával, mert mégis miként lehet az, hogy a fent említett úriemberek által összeférhetetlennek tartott gitáros a híresen földön járó, szuperkúl arcokból álló Def Leppardban mégis lehúzhatott negyed évszázadot?

Nem szaporítom tovább a szót a – valószínűleg – keményfejű ír védelmében, mert úgyis a tények döntenek, és döntöttek is. Ugyanis azt még a morális kételyeken túljutni képtelen, hardkór DIO-híveknek is el kell ismerniük, hogy Campbell, Vinny Appice és szegény Jimmy Bain triója zeneileg megkérdőjelezhetetlen eredményre jutott a kiváló torkú Andrew Freeman társaságában. Talán nem követek el felségárulást, és mondom ezt Ronnie Dio feltétlen híveként, hogy a Heavy Crown saját műfajában főzi le az utolsó pár, valljuk meg, nem túl ötletes DIO-lemezt. A négyes semmi mást nem csinált, csak szépen felvette az 1985-ben elejtett fonalat, aminek eredménye egy regresszív megközelítésű, erősen a '80-as évek derekát idéző, ám mai csavarokat is rejtő anyag lett. Persze, ettől még nem szükséges hanyatt esni, mert sok hasonló próbálkozást láttunk már, itt azonban működött az, ami az esetek többségében nem szokott. Talán úgy lehetne legjobban megfogalmazni, hogy noha az eltéveszthetetlen attitűdöt közvetítő hangszeres csapat teszi legitimmé a produkciót, a relevanciát a több lábon álló, gyilkosan fogós dalok, és egy Dio-iskolán nevelkedett, ám saját jogon karakteres énekes szolgáltatja.

Az albumot indító Devil In Me talán nem támasztja mindezt kellően alá, mert itt aztán tényleg kendőzetlen a DIO-izmus, mind a riffek és a dallamok, mind a szöveg tekintetében olyan dózisban köszön vissza a Holy Diver-feeling, hogy ez csak szándékos lehet. Ugyanakkor a folytatásban egyszer s mindenkorra világossá válik, hová is tart ez a korong. Nyilván, a Holy Diver és a Last In Line lemezek világa irányadónak tekinthető a teljes albumot illetően, ám Vivianék arányérzéke nem engedte, hogy ez utánérzés-jelleggel rátelepedjen a hallgatnivalóra, és kínos nosztalgiává degradálja azt. És itt a történet kulcsa, legalábbis számomra: bármennyire is evidens, hol leledzik a gyökere ennek az albumnak, és bármennyire is meghatározó arculatot kölcsönöz neki ez, mégis képes izgalmasan hatni, mert értő kezek formálták. És ez az a nehezen megfogható nüansz, amitől sokkal több ez a lemez, mint a Craig Goldy-féle Resurrection Kings műve, vagy a hasonszőrű kortárs produkciók zöme. Nagyon nem mindegy, ki, hogyan és miért fog neki a múltidézésnek. Ég és föld a különbség a kikívánkozó mondanivaló motiválta zeneszerzés és a gazdasági előnyök generálta, nagyüzemi zenegyár között.

Visszatérve a konkrét dalokra, a másodiknak érkező Martyr egyike a két gyors témának, és noha zeneileg nem különleges történet, a Freeman-gyerek valami elképesztően nagyot énekel benne. Nincs ez másként a Starmakerben sem, ezt az epikusabb megközelítésű, lassan terebélyesedő darabot is elsősorban az énekdallamok teszik felejthetetlenné, de Vivian riffjei is imádnivalóak, a refrént hangsúlyozó slide-téma pedig minden pénzt megér, akárcsak a pazar szóló. Nem kevésbé szerethető a közepes sebességgel haladó, nagyon diós alapokra épülő Burn This House Down, az I Am Revolution viszont talán az egyetlen kevésbé sikerült szerzemény ebből az eresztésből. Háromperces, sallangoktól mentes, gyors rock & roll, amiben csak a szóló emlékezetes, viszont megmenteni még az sem tudja az unalomba fulladástól. A hatos sorszámot viselő, némi doom-hatástól sem mentes Blame It On Me alaposan kiköszörüli a csorbát, újra előbújik Dio szelleme, ami csak fokozódik az elképesztően karakteres riffel kezdődő, ritmusváltásokban bővelkedő, túlzás nélkül óriási Already Dead percei alatt.

Érdekes a dalfüzér íve, mert a hangszeresek diós múltjához leginkább köthető tételek kivétel nélkül a korong első felében tobzódnak, míg az utolsó négy szám jóval modernebb felfogást képvisel. Ettől függetlenül valahogy összesimul, és egységes képet fest az egész, ami szintén a csapat hozzáértését mutatja. A Curse The Day kimondottan modern hangvételben fogant, Vivian gitárja és a dallamok egyaránt a mai kor követelményeinek tesznek eleget, a főként éles hangulati különbözőségekkel operáló Orange Glow fojtott verzéit pedig egy kiválóan eltalált, heroikus refrén fejeli meg. Utóbbi dal akár az első Kill Devil Hill-albumon is ott lehetne, ha már Vinny Appice ül a dobszéken, de ez a címadó kapcsán szintén megállapítható. Tanulmány, ahogy a ködös verzéből átfordítják a nótát valami teljesen másba, Andrew Freeman itt is remekel, és kitűnő érzékkel használja ki, hogy hangszálai olyasfajta füstös, bluesos tónusra is képesek, amiért például Robert Masont (Lynch Mob, Cry Of Love, Warrant) és Kal Swant (Lion, Bad Moon Rising) is annyira szeretjük. A The Sickness hat percében klasszisokhoz méltó módon zárja a lemezt a kvartett, itt éppolyan tökéletesen ülnek azok a finom váltások, melyek a korong több szerzeményét is különlegessé teszik, Andrew lehengerlő refrénje pedig tényleg minden igényt kielégít.

Vivian gitározásának megfejtését szándékosan hagytam a végére. Simán lehet, hogy a mai kölyköknek ez a fajta, nem kimondottan a technikát előtérbe helyező, régisulis játékmód nem mond semmit, na de kérem szépen: hát nem érnek fel záz, nyolc húron bemutatott arpeggióval azok a gyönyörű frázisok, az az utánozhatatlan íz, az az ezer közül felismerhető dallamformáló képesség? Campbellnél minden hangnak súlyos jelentése van, és noha már nem villog annyit, mint régen, szólói továbbra is mágikusak. Égi manna az ilyen, manapság már ritkaságszámba menő gitározás az ezt értő és értékelő fülek számára.

Ami a hangzást illeti, az első osztályú tartalom mellé szerencsére prémium-kategóriás megszólalás társul Jeff Pilson (Dokken, Foreigner) jóvoltából, gyönyörűen telt, arányos és organikus a sound. A teljességhez most már csak annyi kéne, hogy Jimmy Bain tragikus halála ellenére is turnéra menjen valahogy az alakulat, hisz' valószínűleg Jimmy sem akarná, hogy azelőtt véget érjen a sztori, mielőtt igazán elkezdődött volna. A potenciál nagyon megvan ebben az anyagban, szóval tényleg annyi a kérdés, hogy a dalok nagyszerűségéért jelentős mértékben felelős Jimmy nélkül van-e értelme folytatni... Meglátjuk.