Shock!

Párszor beszólogattam már az utóbbi években a Frontiers kiadóra, különös tekintettel az olyan szupergroupokra, amelyeket a nápolyi kiadó íróasztalánál erőltetnek össze jó- vagy majdnem jónevű régi hajmetalos arcokból, aztán a cég házi guruja, Alessandro Del Vecchio szed elő nekik még azon frissiben az egyik fiók mélyéről kész témákat. Jelen esetben szintén erről van szó, a nevek között két egykori DIO-veteránnal, Vinny Appice dobossal és Craig Goldy gitárossal, illetve két szintén kiváló zenésszel, akik azonban jobbára csak a bennfentesek számára ismertek: Chas West énekes többek között Jason Bonhammel és George Lynchcsel zenélt, Sean McNabb basszert pedig tényleg ezer Sunset Strip-bandában láthattuk az utóbbi harminc évben a Quiet Riottól a House Of Lordson és a Great White-on egészen a Dokkenig. Viszont a végeredmény egész jó lett, még ha nem is forgatja ki a sarkából a világot.

Na, vajon milyen zenét játszhatnak ezek az arcok a Frontiersnél, Del Vecchio hathatós segítségével? Úgy van, pontosan olyat: old school, '80-as éveket idéző dallamos hard rockot, ami – már csak a nevekből fakadóan is – inkább a riffesebb, gitárorientáltabb irány felé tart, és mindent felvonultat, amitől megdobban a szív, ha szereted az ilyesmit. Nem tagadom, nekem is minden egyes alkalommal jólesik szólni hagyni a lemezt, mert zsigerileg vonzódom ehhez a vonalhoz, ráadásul a Resurrection Kings albuma professzionális produkció, amihez patikamérlegen rakták össze a megfelelő hozzávalókat pont úgy, hogy ez legyen a hatás. De ezt most nem azért mondom, hogy cinikusan legyalázzam őket, mert ezekből az arcokból amúgy is ilyesmi jön, a Frontiers pedig megfelelő hátteret biztosít nekik ahhoz, hogy kiélhessék magukat. Egyszóval ha valami ilyesmire vágysz, nyugodtan választhatod akár ezt a lemezt is, még azzal együtt is, hogy se nem különösebben eredeti, se nem különösebben kiemelkedő.

Maga a muzsika egyébként nem elsősorban DIO-ízű, vagyis ha Craig és Vinny miatt erre bazíroznál, inkább a másik poszt-Ronnie-csapattal, a szintén a napokban debütáló Last In Line-nal kezdd. Az a lemez egyrészt jobb ennél (konkrétan nagyon jó), másrészt stílusát tekintve is közelebb áll a mester által vitt fajsúlyosabb, mégis végig megadallamokkal kábító irányhoz. Itt már a nyitó Distant Prayer hallatán is inkább Goldy eredeti bandája, a Giuffria ugrik be az embernek nemcsak a hangulatról, de a finom billentyűs díszítésekről is, mintsem a DIO, később pedig más kaliforniai klasszikusok neve lengedezik elő az agy hátsó rejtekéből. A korai Lynch Mob például elég sokszor felmerül (Who Did You Run To, Fallin' For You, Silent Wonder), míg máshol a Whitesnake amerikanizált korszaka kísért elég dominánsan (Never Say Goodbye, Path Of Love), és ugyan itt-ott akadnak DIO-áthallások (Wash Away), összességében nem ezek a mérvadóak, és még ahol felbukkannak, az összképet tekintve ott is inkább feloldódnak a káverdéliánus szószban (a Had Enough erre is jó példa).

Goldyért őszintén szólva a vele készült DIO-lemezeken sem vagyok különösebben oda, de a dalok által megkívánt kötelezőt itt is hozza, a szólógazdag megközelítés pedig még azzal együtt is működőképes, hogy stílusa sosem volt a kedvencem. Appice nyilván összekeverhetetlen, még ha nem is ez élete legfontosabb anyaga, Chas West pedig nem túl markáns, de kétségtelenül jó torok. Nem állítom, hogy ezer közül is akármikor felismerném, viszont tud énekelni, és érzés is van abban, amit csinál, így szívesen hallgatom. Az is nagy szerencse, hogy az album sokkal élettelibben, természetesebben szól, mint a legtöbb Frontiers-cucc. Mint mondtam, nem nevezném kiugrónak ezeket a dalokat, de egységesen korrekt színvonalú lemezt csinált a Resurrection Kings, így ha önálló zenekari karakterről nem is beszélhetünk, egy kellemes stílusgyakorlat azért mindenképp összejött. Arra persze nem fogadnék, hogy lesz folytatás is, de ha szereted ezt a vonalat, simán hallgatható a cucc.