Mikor először pillantottam meg a koponyán álldogáló varjú (vagy holló, a fene se tudja megkülönböztetni ezeket) baljóslatú ábrázatát, rögtön eszembe vágódott egy emlék, amint egy kerti partin éppen emelkedett jókedvemben azt üvöltöm válogatott cimboráim gyűrűjében a fellegek felé, miszerint „Don't regret the rules I broke / When I die bury me in smoke!", a szmóóóókot persze szépen kitartva, ahogy azt kell.
Ezután pedig menetrendszerűen nekiálltunk azon keseregni, hogy mekkora rohadt nagy gáz, hogy a Down soha a büdös életben nem fogja áttenni a lábát az öreg kontinensre, így aztán esélyünk sincs látni őket. 1996-ot írtunk akkor, és a vágyott esemény tényleg elérhetetlennek tűnt.
Szerencsére az eltelt évek alatt sok sör lefolyt Pepperék torkán (némileg kevesebb ugyan, de azért valamennyi a miénken is), az egykori anyabandák pedig szép lassan megszűntek/háttérbe húzódtak/szünetet iktattak be, így aztán a Down fő prioritássá nőtte ki magát. Úgy esett hát, hogy végül az egykori díszes kompániánk valamennyi tagja megcsodálhatta élőben a rettegett ötöst, így aztán a csapat élő erejét a 2006-ban lezajlott első európai körúton készült felvételekkel felidézni szándékozó Diary Of A Mad Band már nem is érhetett minket akkora meglepetésként. Erre természetesen fel is voltam készülve, arra viszont nem igazán, hogy különösebben nem is nagyon lesz majd kedvem hallgatni. Először még persze lement gyors egymásutánban kétszer, azóta jó, ha ugyanannyiszor, de ennyi, és nem is hinném, hogy a jövőben túl gyakran fog előkerülni. Nem az, hogy annyira rossz lenne, de valahogy nem túl sok pluszt ad a stúdiólemezek után. A személyesen megtapasztaltak után meg pláne semmit, sőt, ami még koncerten simán elmegy, mert tán észre sem veszem, hogy Phil mennyire hamis olykor, vagy Pepper mennyire nemtörődöm módon csúsztat el egy-két témát, az itt már helyenként kifejezetten bántó.
Oké, ez persze valahol hozzá is tartozik ahhoz a mocskos, lekoszhadt imidzshez, ami körülöttük kialakult, és az is dicséretre méltó, hogy nem akarják átbaszni a mélyen tisztelt hallgatók fejét mindenféle utómunkálatokkal, de azért néhol csak nem ártott volna kicsit pofozni a felvételeken (gyönyörű példái ennek az EyeHateGodos Mike Williams-nek küldött Jail, és a rákövetkező Stone The Crow, amikben Anselmo Mester sokszor már tényleg fülsértően hamis), máskor meg a számok eleji pofázásból lehetett volna lefaragni. Phil úgysem mond túl sok érdemlegeset, azonban egyik nagy kedvencemnek, az Eyes Of The Southnak a fülledt kezdését hajszál híján tönkrevágja a rengeteg duma, pláne a töméntelen mennyiségű fuck és motherfucker, amit a hallgatóra zúdít. Ráadásul még valahogy a 12 percesre hizlalt záró Bury Me In Smoke is olyan szétesőnek tűnik, hiába üvölt a tömeg, mint akinek a fülét vágják lefelé, nem érzem azt az átütő erőt, ami ezt a dalt halhatatlan himnusszá tette. Na, de elég is lesz a nyavalygásból!
Mert ez itten akkor is a Down, New Orleans öt legkedveltebb gazfickójával, akik a halálos ágyukról felkeltve sem tudnának különösebben rossz bulit adni, és akik csináltak három olyan lemezt, amit meg akár a halálos ágyamon is hallgatnék. Igaz, ez a három a 2006-os körút idején még csak kettő volt, így aztán az Over The Underről balgaság lenne dalt keresni a sorban, ellenben a NOLA-ról meg három kivételével itt figyel az összes (kár, hogy abban a háromban pont benne van a Swan Song, de mindent nyilván nem lehet), és persze, hogy ezek ütnek a legnagyobbat, de én speciel nagyon nagy örömmel hallgatom a tehetetlen dühöt okádó, közönség énekeltetős New Orleans Is A Dying Whoret, pláne a ritka nyögvenyelősen elkezdődő Ghosts Along The Mississippit is. A legjobb pedig a Dimebagnek dedikált Lifer, ami egész egyszerűen minden idők egyik legjobb dala, és kész.
Külön jó pont jár azért, hogy az igen tetszetős pakk 2 CD-ből álló audio, illetve a cirka 130 perces (!!!) DVD-s részén hiába ugyanaz a tracklist egy kivételével (ami a There's Something On My Side), a dalok totál máshonnan származnak. A CD-s változat egy adott londoni koncertet vesz végig, míg a DVD az európai körút minden egyes állomásáról tartalmaz egy-egy tételt Hamburgtól a Download Fesztiválig, és ez mondjuk kvázi lehetetlenné teszi a három korong egyvégtében történő meghallgatását-megnézését, ugyanakkor érdekes összehasonlításokra kínál lehetőséget. Nyilván a DVD a jobb cucc, mivel itt látjuk is őket, pláne, hogy a végén találunk egy Tyrades And Shananigans elnevezésű behind the scenes filmet is, igencsak érdekes dolog ez, levezetésnek tökéletes, de akik anno látták mondjuk a Pantera Vulgar Video-ját, vagy Watch It Go-ját, azoknak ez eléggé smafu. Igaz, nem is azok voltak a követendő példák, sokkal inkább olyan gyöngyszemek, mint a Let There Be Rock, vagy a The Song Remains The Same.
Nem tudom, hogy miért éppen most, és miért éppen a 2006-os túrát megörökítve (akkoriban azért nem a legegészségesebb formájukat mutatták), azonban minden de ellenére örülök, hogy kijött ez a cucc, még ha közel sem nevezhető tökéletesnek. De így legalább abszolút őszinte – gyűjtőknek természetesen kötelező darab. Viszont ha nem ismered őket (akkor vagy remete, vagy nagyon fiatal vagy), véletlenül se ezzel kezdd az ismerkedést!
Hozzászólások