Shock!

Azért nem semmik a Dream Theater-rajongók, azt meg kell hagyni. Imádják ugyan a bandát, de azért jó néhányszor le is húzzák róluk a vizes lepedőt: mintha csak saját maguknak tartanák fent azt az előjogot, hogy kedvenceiket fikázzák.

Rajongói fórumokon rengeteg marhaságot össze lehet olvasni arról, hogy LaBrie szarul énekel, Portnoy szétdobolja a dalokat, Petrucci érzelemmentesen teker, Myung a leggyengébb zenész a bandában, de a billentyűsök is megkapják alkalomadtán a magukét, különösen Derek Sherinian kedvelt célpont. És egyáltalán: az Awake óta minden szar, amit csinálnak. Nem is tudom, nevezhetem-e magamat Dream rajongónak, mert bár néhány valóban kuriózumnak számító kalózfelvételt (Majesty anyagok, Master Of Puppets és Number Of The Beast lemezek eljátszása, Six Degrees turnés bootleg stb.) összegyűjtöttem, korántsem teljes ez a gyűjtemény, ráadásul a 666. jazz-rock sideprojectig sem jutottam el; ezenkívül tátott szájjal bámultam itthon a Live Scenes DVD-t dacára annak, hogy Petrucci szétgitározza a kisegítő énekesnő szólórészét; mi több, a Train Of Thought metalos hangvétele is nagyon bejött, az állítólagos Metallica nyúlás-hegyek ellenére is. Szóval, csak félve merek belefogni ennek az ismét tripla koncertlemeznek a méltatásába, mert ki vagyok én ahhoz, de azért próbáljuk csak meg.

A Dream a legjobb úton halad affelé, hogy Deep Purple-lé váljék, hiszen immáron hagyománnyá kezd válni, hogy az aktuális album után érkezik a koncertfelvétel is a turnéról. Nem véletlen, hiszen a Purple-höz hasonlóan elképesztő dolgokat művelnek a színpadon és éppen ezért képtelenség megunni az újabb és újabb élő lemezeket, noha bizonyos dalok óhatatlanul újra és újra elhangzanak. De ahogy a Higway Start vagy a Space Truckin'-t, úgy a Pull Me Undert sem lehet soha kihagyni a műsorból és nem is kell, mert elnyűhetetlen - főleg, ha mindig van benne valami kis plusz.

Ez a híres Budokanban felvett (boldog-boldogtalan csinált már itt koncertlemezt) röpke 3 órás cucc mondjuk nem éppen sablon-repertoárt tartalmaz, hiszen az Images lemezt csak ez a bizonyos Pull Me Under képviseli, az Awake-et meg éppenséggel semmi (csupán az Instrumedley egyvelegben elevenítik fel az Erotomania-t), ugyanakkor itt van például a hihetetlen Only A Matter Of Time az első albumról. A nagy vitákat kiváltó Falling lemez monumentális Trial Of Tears-e és New Millennium-a soha nem tapasztalt erővel szólal meg, de nem semmi a 19 perces Beyond This Life sem, aminek a végén valami elképesztő őrületet produkál Ruddess és Portnoy. A TOT-s dalok, amiket csak "simán" játszanak el, élőben is nagyon működnek, bár ez inkább csak azoknak lehet érdekes, akiknek stúdióverzióban nem jöttek be - én a magam részéről nagyon jól tudtam, hogy koncerten is szakítanak majd. Nagyon jó a szintén Fallingos Hollow Years is (fel sem tűnik, hogy 9 perces!) és a Six Degrees nótái (vagy inkább részletei) is jól illeszkednek a műsorba, bár a dupla lemezzel valamiért nem sikerült igazán megbarátkoznom. Szóval, akárhogy is, ez a monstre album ugyanolyan hibátlan, mint az összes eddigi Dream koncertlemez, bár az én kedvencem mindenképpen a szintén tripla Live Scenes marad (azt egy hangyányival jobban szeretem a többinél - egyelőre még a szóban forgó anyagnál is). De most komolyan, ezen kívül mi a fenét lehet még mondani? Él olyan rocker a Földön, akinek külön el kell magyarázni, mi fán terem a Dream Theater???

Sajnos a dupla DVD verzió iszonyú drága mindenhol, így erről nem tudok beszámolni (amúgy a CD-változat sem olcsó), remélem azonban, hogy azért sikerül majd egyszer megnézni. Könnyen lehet ugyanis, hogy ezen áll vagy bukik a Live Scenes elsősége.