A sztori ugye az, hogy Duff McKagan ki akarta adni magából mindazon tapasztalatokat, amelyeket a Not In This Lifetime turnén szerzett szerte a világon, meg úgy általában véve is a kevés tényleg író-olvasó-gondolkodó rocksztár egyikéről beszélünk, akinek számos témáról akad némi fogalma, így ebből adódóan véleménye is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a basszer rockosabb ötleteinek – elvileg... – lesz helye máshol is a közeljövőben, teljesen érthető, hogy a Tenderness abban a stílusban fogant, amelyikben. Viszont a lemez sajnos ezt tekintetbe véve sem túl meggyőző.
Duff szólódolgainak mindig megvoltak a maguk hiányosságai, én azonban ezzel együtt is szerettem őket. Rejlik ebben a jellegzetes fahangban valami nagyon szívhezszóló, és persze az is mindig pontosan hallatszott a basszer önálló megmozdulásaiban, hogy milyen szerepet játszott a Guns N' Rosesban. Nos, ez az új lemez mégis elég komoly mellélövés. Ennek egyik oka, hogy valami borzasztóan egysíkúra sikeredett: bő háromnegyed óra andalgó-melankolikus muzsikát kapunk szinte kizárólag akusztikus hangszerelésben, amelyet stílusát tekintve nyugodtan nevezhetünk countrynak is. És nekem komolyan semmi bajom azzal, hogy a Tenderness nem hard rock, élvezettel hallgatnám, ha kiemelkedők lennének a dalok, de sajnos egyáltalán nem acélos a cucc.
Nehéz megfejteni, hol lehet a gond, de nem is feltétlenül látom értelmét a nagy műmagyarázásnak. Duff és szerzőtárs/producere, Shooter Jennings hallhatóan teljesen beleborult abba, amit csinált – ez önmagában jó is lehetne, hiszen nyilvánvalóan fontos volt nekik ez az egész projekt. Az viszont már kevésbé örömteli, hogy baromi jelentőségteljesen akarnak előadni valamit, ami igazából cseppet sem különleges, mert emiatt kapott az anyag egyfajta rossz értelemben vett bölcselkedő-népnevelő jelleget is. Duff összeírogatott a dalokhoz pár társadalomkritikus, néhol politizálós szöveget, van itt tényleg minden iskolai lövöldözésektől nemi erőszakig, ami csak a közbeszéd tárgya napjainkban, akad is ezek között hatásos, erős darab bőven. Viszont mindezt nem sikerült kiemelkedő dalokba foglalni, és ettől sajnos a mondanivaló is élét veszti. Pedig mekkorát üthetne mondjuk a Last September egy kellően hatásos, vészterhesebb zenei alappal! Így azonban ez is csak szétfolyik a többi között, és a szöveg is didaktikussá válik.
Noha ebben sem történik semmi, még aránylag rokonszenvesen is indul a lemez a címadóval, de ahogy haladunk tovább, minduntalan azon veszi észre magát a hallgató, hogy már messze járnak a gondolatai, miközben mintha még mindig ugyanaz a lassan hömpölygő, álmos, melodramatikusan sztorizgatós akusztikus téma szólna a háttérben, ami öt, tíz és tizenöt perccel korábban is. Egyszerűen nem sikerült önálló, egymástól elkülönülő arcot adni az egyes nótáknak, és ezt határozott problémának érzem egy olyan rutinos, vén rókánál, mint Duff. Lehet, hogy az I Love You és a Man In The Meadow sem éppen az egyetemes rockzene klasszikusai, de garantáltan nem lehetett őket összekeverni. Itt viszont az ember simán belezavarodhat, hol is tart éppen, aztán egy idő után már nem is érdekli. Valahol fura, hogy pont a lemez legvégén szereplő két szerzeményt, a Parklandet és főleg a Don't Look Behind You-t érzem a legerősebbnek, de talán valóban ezek a legmarkánsabb pillanatok az anyagon. Utóbbi már-már egészen olyan, hogy szinte hallom közben, mekkora téma lehetett volna belőle, ha Axl és Slash is hozzáteszi a magáét.
Az album zeneiségébe nincs okom belekötni: Duff jobban énekel, mint valaha, és szép hangszerelési megoldások, extra színesítések – fúvósok, vonósok, háttérénekesnők – is bőven akadnak. De összességében akkor is totálisan eseménytelen, álmosító lemez a Tenderness. Szerintem gyorsan lépjünk is tovább, és vegyük úgy, hogy Duff kicsit kiürítette a fejét ezzel az anyaggal, mielőtt ráfordul a Guns visszatérő albumának munkálataira...
Hozzászólások