Shock!

Sokan leírták/leírtuk már, hogy az utóbbi években igen érdekes evolúciós pályaívet futnak be azok a bandák, amelyek alapvetően a hardcore-színtérről érkeztek. A kaliforniai Eighteen Visions ugyanolyan állatorvosi ló ebből a szempontból, mint mondjuk az egyre nagyobb sikereket arató Avenged Sevenfold, míg azonban M. Shadows-ék a kezdeti üvöltözős metalcore után egy heavy metalosabb irányt vettek, addig James Harték nemcsak dallamossá és emészthetővé váltak az évek során, de kimondottan kommersszé is.

Akár azt is mondhatnám, hogy poposan slágeresek ma már, méghozzá abban az értelemben, mint a '80-as évek végének, '90-es évek elejének legjobb hajbandái: könnyen emészthető, melodikus a zene, elsőre rögzülnek a refrének, az alapok kellően szellősek, de ha odafigyelsz, hallod, hogy az arcok ennek ellenére pontosan tudják, mit csinálnak, és valójában baromira összerakták a nótákat. Ennek megfelelően nem is szívesen mondanék mást erre az új lemezre, minthogy ez egy közel tökéletes 2006-os stadionrock-album mellbevágóan nyílt és burkolatlan '80-as évek-beli pop metal/glam stílusjegyekkel.

Rögtön a szimfonikus jellegű aláfestéssel nyitó, enyhén darkos beütésű és mellesleg igen-igen hatásos Our Darkest Days után következő Victim komoly Def Leppard-stílusjegyeket hordoz magában. Bár jóval riffesebb, vastagabb, sötétebb a tónus és gyorsabb, pörgősebb, fiatalosabb a tempó, maga a dallamvezetés nagyon hasonló, mondhatni, mintha a leopárdra ráadtak volna egy hosszú mátrix-bőrkabátot. A Burned Us Alive még nyilvánvalóbban Joe Elliottékra hajaz, az alap itt is amolyan vastagabb hangzású, riffes hard rock, a refrén viszont a legszebb Hysteria / Adrenalize dallamvilágot és hagyományokat követi: tiszta, dúsan és rafináltan vokálozott, és többet az életben nem vered ki a fejedből, ha egyszer meghallottad. Az összetört szívű Broken-Hearted is ez az iskola, némi túlzással akár egy kevéssé ismert Def Leppard szám, a '92-es Stand Up (Kick Love Into Motion) mai verziójának is tekinthető: finoman hangszerelt, fogós arénatéma, igazi bugyinedvesítő. 1989-90 tájékán egyedül ez a nóta legalább másfélmillió eladott lemezt eredményezett volna Amerikában az Eighteen Visions-nek. Akkor persze nem ez a neccpólós, szúnyogtestű, szolidan kihúzott szemű halálmadár selyemfiú-kinézet kellett volna ahhoz, hogy a kiscsajok erre sírják álomba magukat esténként, hanem feltúrt hajak, kivágott seggű bőrnadrágok és fogpasztamosolyok, de a lényeg így is ugyanaz.

A Last Night klasszikus hajmetal power-líra 2006-os köntösben, ide még egy nem éppen George Lynch / Reb Beach színvonalú, de kellemes gitárszólót is varázsolt Keith Barney és Ken Floyd (szólókkal egyébként a korszellemnek megfelelően nem nagyon bíbelődnek). A Tonightless ugyan záródal, de nem véletlen, hogy ez lett az első single, lévén alávaló módon tekereg be a fülbe kissé szomorkás hangulatával. Az elsőosztályú slágerek mellett persze súlyosabb, marconább témák is akadnak, a Black And Bruised a mézként ragadó refrén mellé még némi enyhén doomos riffelést is felvillant a középrészben, a loopos Pretty Suicide pedig szintén ellenállhatatlan a maga dögös, metalosan vastag gitárjaival. Nem akarnék én mindenáron folyamatosan defleppardozni, de ez a refrén is teljesen olyan, mintha csak az Elliott / Collen műhelyben kovácsolták volna valamikor 1996 környékén, sőt, halványan még a '94-es Motley Crue (örök kedvenc) érzésvilága is felvillan itt. A Coma és a Your Nightmare enyhe Nine Inch Nails-ízeket visznek a modern pop metal-feelingbe.

A lemezen felesleges nagy megfejtéseket keresni, mert látszólag egyszerű, szimpla zenei eszközökből sikerült nagyon jó nótákat kovácsolniuk. Triviálisak a riffek, nincsenek villongások, nagy váltások, ennek ellenére minden akkor és ott következik, ahol kell. James Hart igazi 2006-os hang, önmagában nem annyira jellegzetes, de erőteljesen nyomja, stílusában ráadásul benne van az a tipikus emós színezet is, ami olyan népszerű manapság, és ehhez a zenéhez pont egy ilyen torok illik. A vokálokért külön dicséret illeti a bandát. A gitárok végig kellemesen masszívak, szóval ne valami puhány zenét képzelj el még a letisztult, csillogó-villogó atomhangzás ellenére sem. Ugyanígy a hangvétel is kellően borús, manapság nem is lenne mire fel új Kickstart My Heart-okat vagy Prime Mover-eket írni, hiszen a felelőtlen vidámkodás korszakának rég vége van.

Fiatal csapat szerintem nem tudott még ilyen közel kerülni a hajbanda-korszak tökéletes megidézéséhez amellett, hogy ízig-vérig mai módon szólalnak meg. Az időzítés mindenesetre nagyszerű, hiszen itt egy újabb generáció, amelyik életében nem hallotta a Def Leppardot, a Mötleyt, a Skid Row-t és társaikat, ellenben megzabálja az A7X-, Trivium-típusú régi gyökerekből táplálkozó modern rock/metal alakulatokat, utóbbiak mellé pedig simán beférnének Harték is. Ugyanígy a melodic rock vonulat nyitottabb rajongóinak is érdemes velük megpróbálkozni, a színtér régi nagyjainak túlnyomó többsége úgysem képes épkézláb dolgokat produkálni az utóbbi 10-15 évben. A hardcore múlt senkit se ijesszen meg, ennek már tényleg semmi köze ahhoz a vonalhoz, ellenben kár lenne kihagyni holmi buta előítéletek miatt, az új Lostprophets mellett ugyanis az Eighteen Visions simán az év legerősebb, jó értelemben véve kommersz rocklemezét szállította le.