Shock!

Van úgy, hogy nem kellenek nagy dolgok ahhoz, hogy egy lemez igazán magával ragadjon. Nem gond, ha szinte semmit sem tudok az elkövetőkről - jelen esetben ez pontosan ennyit tesz: spanyol elnevezésük dacára svédek, öten vannak, és valami olyasmi a céljuk, hogy a jó öreg heavy rockot vegyítsék a doommal. Ugye, hogy nem is hangzik rosszul? Még akkor sem, ha a tagok minden bizonnyal nem járták végig azt a Szent Jakab-útnak is nevezett középkori zarándokutat, ahonnan nevüket kölcsönözték.

Az sem nagy probléma, ha a korongon nincs túl sok szám. Svéd barátainknak jó nyolc évük volt megírni és kiérlelni a bemutatkozó lemez dalait, ám nem estek abba a hibába, hogy mindent egyszerre kívántak volna megmutatni. A negyvenöt perces albumon mindösszesen nyolc tétel sorakozik, ráadásul úgy, hogy az elsőt (Prelude To The Horns) csak egyfajta muzikális előjátéknak szánták, felvezetőként a kettes Hail The Hornshoz (nekem mondjuk így is a prelűd az egyik kedvencem a lemezről, mennydörgésszerű hangjai tanítanivalóan alapozzák meg a korongot mindvégig jellemző sötét, sokszor okkult, máskor pusztán archaizáló hangulatot). Emellett a záró tétel (Avra Kehdavra) pedig elég nehezen értékelhető, hiszen ezt bizony fordítottan feljátszva vették fel, emiatt aztán természetesen kétségem sincs afelől, hogy a szöveget visszafelé hallgatva minimum a Sátán kénköves valagával lennék kénytelen szembesülni. De ehhez mindezidáig még nem volt bátorságom.

Aztán az sem egetverő gubanc, ha a zene maga sem nem túl eredeti, sem nem túlzottan változatos. Mert vagyunk néhányan, akiknek elég, ha olyat hallunk, mintha a kezdő Fu Manchu a még nem teljesen szétszívott Electric Wizarddal jammelve adna elő régi Candlemass, Trouble és Saint Vitus dalokat, miközben a szomszéd azért veri a falat, mert a nagy lármában nem hallja rendesen a Black Sabbath első lemezét. Pincébe hangolt, beszutykosított gitár-hegyek, szikár, ám cölöpverőként funkcionáló dobtémák, masszívan alapozó basszus, megkínzott, üvöltő-süvöltő ének, ami kivétel nélkül a sötétben ránk leselkedő Gonoszról mesél nyomasztó történeteket - ezerszer hallottam már ezeket az összetevőket, és reményeim szerint még tízezerszer fogom is, hisz mindannyiszor csont nélkül bekajálom a dolgot. Mint ahogy most is, a Hail The Horns lassú középtempós málházásától a címadó már-már károgásba forduló énekkel és csöves erősítőkön át érkező, recsegő-ropogó gitárokkal (a középrészben pedig valami latin nyelvű ráolvasás-szöveggel) támadó sludge-áig teljesen elégedett vagyok a játékkal. De a legnagyobb kedvenc azért az a Rise Of The Snake, amiben egyedüliként felpörgetik kicsit a tempót (azért a tekerés még fényévekre van), és némileg könnyedebb húrokat pengetnek. Itt az Orange Goblin neve is felmerült bennem, ami meg nálam megint csak jó pont.

Van úgy, hogy tényleg nem kell semmi nagy dolog, hogy egy lemez működjön. Igazából elegendőek a jó dalok, és a megfelelő atmoszféra. Így történt most is, pedig hát tudhattam volna előre, hiszen már a lemez legelején figyelmeztettek: „The Beast is coming to your world". Erős nyolcas, ahogy azt már mifelénk mondani szokás.