Shock!

Hat éve, a 2017-es Motherblood óta nem készített új albumot a Grave Pleasures, én meg szinte már meg is feledkeztem Mat McNerney, azaz Kvohst e bandájáról. Ebben az esetben azonban a hosszú szünet szerencsére kifejezetten áldásos hatással volt a zenekarra, a Plagueboys ugyanis csaknem tökéletes stílusgyakorlat a bandától. Ott folytatják, ahol abbahagyták – vagy ahol mindig is tartottak, ez végül is nézőpont kérdése.

A Grave Pleasures sosem árult zsákbamacskát és nem próbálták meg előadni a zenei forradalmárokat: ez itt a klasszikus '80-as évek eleji new wave-es, dark rockos világ autentikus újjáélesztése. Néhány nagyon diszkrét, modernebb megszólalású gépi ritmus, szintis díszítés kivételével gyakorlatilag tokkal-vonóval együtt megjelenhetett volna ez az album is úgy 1983-84 környékén. Lehet, hogy papíron nem tűnik túl kreatívnak felmelegíteni a negyven évvel ezelőtti levest, ám minden hasonló esetben azon múlik a végeredmény sikere, képes-e az adott csapat a hallgatóban valamit megpendítő, őszinte és jó dalokat írni. A Grave Pleasures esetében ez sosem volt kérdés, most pedig főleg nem az: engem a sztori nulladik fejezetének tekinthető Beastmilk-debüt óta nem találtak telibe ennyire.

Az efféle muzsikáknál meglehetősen egyszerű dolga van az embernek a párhuzamokkal, itt is mindenkit felsorolhatok a The Cure-tól a Bauhauson, a Joy Divisionon és a Sisters Of Mercyn át egészen a korai The Cultig, mert ez bizony most is mind benne van a dalokban. Utóbbi már csak Kvohst hangja és dallamvilága miatt is megkerülhetetlen, mindjárt a nyitó, címében is beszédes Disintegration Girl is egészen olyan, mintha Ian Astbury énekelne egy '80-as évek elején írt, de valamiért csak most rögzített, kiadatlan Cure-nótát. Gyakorlatilag már itt eldől, bejön-e valakinek ez a műsor vagy sem, de ha mégis hezitálnál, a harmadikként érkező When The Shooting's Done-t azért mindenképp várd ki. Utóbbi valami egészen pofátlanul ragadós tétel, kétlem, hogy 2023-ban lehetséges lenne nála perfektebb, megigézőbb slágertémát írni ebben a stílusban. A refrén már elsőre is megtapad az agyban, és nem nagyon lehet kivakarni onnan... És a felsoroltakon túl még némi korai R.E.M.-et is érzek benne.

Ilyen orbitális és azonnal fogós téma rövid távon nincs több az anyagon, de pár hallgatás után azonban akad, ami felzárkózik mellé. Nálam a Society Of Spectres halálmadár, gruftis diszkórockja a kettes számú favorit ezekkel a habos billentyűs alapokkal, amik érdekes ellenpontot képeznek a banda általános megközelítésével szemben, valahogy mégis tökéletesen passzolnak hozzájuk. De a reménytelenségében is energikus Imminent Collapse vagy a címadó minőségi dallamainak borús melankóliája is messzire repíti az embert.

Nem jelenik meg manapság túl sok ilyen lemez, ennyire erős meg főleg nem. Nálam az év legjobbjai között van a Plagueboys, és hiába az a központi üzenet, hogy „this summer is almost over, but the winter light will last forever, forever", mégis mindig feltölt.