Shock!

Férfiasan bevallom: a Hardcore Superstar tagjairól öt évvel ezelőtti, azonos című lemezükig – ami amúgy már az ötödik volt a sorban - azt sem tudtam, hogy egyáltalán a világon vannak. Utólag is nagyon furcsállom a dolgot, hiszen a Backyard Babies/Hellacopters-féle skandináv rock n' roll mindig is ott hőbörgött a szívem bal szegletében, és ebbe a vonulatba szépen be lehet passzintani a pornófilmek glam/sleaze/street rocker sztárját is.

Mondjuk a 2005-ös lemez aztán elég rendesen elkapott, hála – többek közt – a We Don't Celebrate Sundays megaslágernek, meg a Bag On Your Head, Wild Boys, My Good Reputation féle nagy kedvenc tesztoszteronból készített bombáknak, de mondhatnám akár bármelyik másik dalt is.

A lemez sikere szépen vitte is őket előre, és én tényleg fenntartások nélkül örültem annak is, hogy a két évvel későbbi, szintén remek Dreamin' In A Caskettel egy fémesebb irányba fordultak. Nyilván nem lett belőlük az új Pantera (az nem is kell), de azért érződött a szigorítás megingathatatlan szándéka, végtelenül leegyszerűsítve a dolgokat azt is mondhatnánk, hogy a Shout At The Deviles Mötley Crüe helyére beült a Slave To The Grindot elkövető Skid Row. Mindezt itt és most csak azért volt érdemes rögzíteni, mert ugyanezt a vonalat vitte tovább nemcsak a tavalyi Beg For It, hanem a Split Your Lip is. A borítón széthúzott ujjai közt félreérthetetlen nyelvmozgást végző úrhölgy már előrevetíti: ez sem lesz kevésbé mocskos korong az előzőeknél, sőt! Vegyünk csak szépen néhány számcímet: Sadistic Girls, Last Call For Alcohol, Here Comes That Sick Bitch, meg persze a címadó. Na ugye?!...

Viszont, ami az igazán fontos: Jocke Bergék kurva erős dalokat tudnak ám írni! Beszéljünk akár csajoknak odamondogatós, macsó karénekhez kiváló darabokról (Sadistic Girls, Guestlist, Split Your Lip), vagy épp kivédhetetlen dallamokkal ellátott koncertkedvencnek valókról (az alkeszhimnusz Last Call For Alcohol, Honeymoon), nem lőnek mellé a srácok. De amúgy is, van itt minden, punk n'roll gyorshajtástól kezdve (What Did I Do) már-már bugis fülbemászón (Moonshine) át a személyes kedvenc döngölős Bullyig, mi szem szájnak ingere, nem is nagyon tudok mibe belekötni. Berg az eddigi lemezeken is kimagasló teljesítményt nyújtott - ha kell, agresszíven sikoltozik, à la Sebastian Bach, máskor meg olyan érzelmesen mereng, mint az a híres-hírhedt vöröshajú diktátor tette a jobb napjain anno. Elég meghallgatni a kvázi ballada Here Comes That Sick Bitch/Run To Your Mama kettőst, de különösen az utóbbit, és aki nem érzi meg, mekkora torok ez a megátalkodott svéd, annak tényleg kár is meghallgatni a Split Your Lipet.

De, hogy ne csak Jocke nimbuszát polírozzam, a többiek sem szarral gurigáznak ám, különösen a ritka energikusan doboló (és amúgy látványilag sem gyenge) Adde Andreason érdemel süvegelést, igaz, a Tobias Lindell által kreált kellően szutykos, de azért atompenge hangzás is sokat dob a produkción. A Beg For It előtt leakasztott Vic Zino pedig simán jobban teljesít (ráadásul már másodszor), mint elődje, szólói kivétel nélkül ülnek, és ez azért elég fontos eleme az ilyesfajta zenének (is).

Nem tudom, pontosan hányadszor hallgatom a Split Your Lipet, de az tuti, hogy jó sokadszorra, úgyszintén az is, hogy az ünnepek alatt direkt hagytam kicsit leülepedni, hátha a korai lelkesedés idővel alábbhagy. Mivel ez nem következett be, ideje is volt összerittyenteni ezt a kritikát, és szépen odaírni azt a fránya kilencest az iromány aljára. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, de most már teljes mellszélességgel vallom: a Hardcore Superstarnak ott a helye a stílus jelenlegi legnagyobbjai közt, közvetlenül a Backyard Babies mellett!