Shock!

A kaliforniai Haunt egészen bizarr formáció. Eleinte fejnehéz, de hagyományos zenekarként indultak, aztán a negyedik lemezre a stúdióban is Trevor William Church egyszemélyes gépezetévé vált a sztori, mindez azonban nem lassította le a dolgokat. Most ott tartunk, hogy a formáció mindössze hat éve alakult, de valósággal ontják az albumokat, a mostani már a hetedik a sorban. Ez azért elég hőskori tempó... A lemezeik persze nem hosszúak, ez az új például mindössze 27 perces, de azért ilyen mennyiségeknél bárkin erőt vehetne a túltermelési válság. A Golden Arm viszont, csoda vagy sem, még jobban is sikerült az előző pár műnél.

A Haunt esetében kábé már a borító is mindent elárul, és ha mondjuk annak láttán megmozdul benned valami, szerintem nyert ügyed lesz az anyaggal. De muszáj hangsúlyoznom, hogy ez kultzene: egy szűk réteg boldog mosollyal bömbölteti majd, a többiek még értetlen arccal merednek maguk elé, hogy ugyan mi ebben a jó. A stúdióban mindent feléneklő, felgitározó, felbasszusozó, felbillentyűző és feldoboló, az anyagot producerként és kiadóként is jegyző Church ugyanis old school heavy metalban utazik, annak is egy jellegzetesen tengerentúli, underground változatában. Nem olyan obskúrusban, mint a Cirith Ungol, nem olyan fajsúlyosban, mint a Armored Saint és nem is olyan slágeresben, mint a Fifth Angel, de valahogy ezek közül mindegyik benne van. Meg nyilván még egy csomó minden más is az Atlanti-óceán mindkét partjáról: Maiden, Priest, Saxon, Scorpions, Accept, korai Dokken, de Trevor kissé nazális, képzetlenül is őserejű hangja, nyúlós dallamvilága miatt bőségesen adják magukat az Ozzy-párhuzamok is.

A Golden Arm ennek megfelelően többnyire tempós, húzós, szimpla riffelésre és szimpla dallamokra épülő dalokat rejt. Semmi különösebb vívmányt nem hallunk itt, Church ugyanakkor ösztönösen érzi ezt a zenei világot, hangjában pedig – a zajos, kissé gerjedős éneksounddal együtt – ott van az a bizonyos plusz szívhez szóló erő, amitől azonnal rokonszenvessé válik az összkép. Teljesen iskolázatlan hang, nyilván, viszont azonnal elhiszel neki minden szót, mert üvölt az egészből, hogy ez az élete. És mondjon bárki bármit, ez a lényeg...

Főleg, hogy a dalok javarészt rendben vannak, felkapnak és visznek magukkal a nyitó, szikrázóan repesztő Hit And Runtól a szintikkel is megkent, fogósan dallamos címadón és a kiabálós refrénű, szinte hard rockos Fight The Good Fighton át egészen a záró The Horses Mouth speedeléséig. A Piece By Piece meg szinte már-már AOR-ba ágyazza ezt az egész fémes egyveleget, ami tényleg egészen sajátosan szól Church keze között. Hiányosságok persze akadnak: Trevor hangjának korlátai néhol azért igencsak kiütköznek – halld például az európai power/speed-ízeket is rejtő Vacant Space refrénjét és vokáljait –, a hangzás is fapados, és így tovább, de a muzsika őszintesége és megfoghatatlan, szilaj ősereje hallatán én ezeken bőven túl tudok lépni. Még a szimpla, szögegyenes gitárszólók között is bőven akadnak igen pofásak.

Nem való mindenkinek a Haunt, de aki egyszer ráérez, jó eséllyel tartós barátságnak örülhet.