Shock!

Egyre kétségbeesettebben próbáltam meg elfogadható indokot találni arra a több hónapos késedelemre, amit a High On Fire új albumával kapcsolatosan gyűjtöttem be nagy szorgosan, ám önellentmondón (hiszen nyilván nagyon jó az anyag, ha még az évösszegző listámra is felfért), amikor váratlanul segítségemre jött az élet. Konkrétan pedig az a meglepő esemény, hogy – jó két évtizedes elszánt pusztítás után – Matt Pike és veszett társulata áldásos tevékenysége jutalmaként megkapta a legjobb metál előadásért járó Grammyt. Nem mondom, hogy Childish Gambino elfehéredett a hír hallatán, de ez akkor is meglepetés volt. Na, nem mintha nem érdemelnék meg (ha rajtam múlna, a jó Matt már kapott volna vagy hármat), hanem mert az ilyen zenekarok egyszerűen nem szoktak kapni, maximum ha feldolgoznak egy Metallicát. Ráadásul a High On Fire muzsikája semmivel nem lett könnyebben befogadható, sőt. Elég az hozzá, hogy most legalább azt tudom hazudni, hogy direkt megvártam a cikkel, hogy nyerjenek egy Grammyt.

Nyolcadik nagylemezén a Pike Művek egyébiránt megy tovább azon az úton, ami a legutóbbi Luminiferousön kristályosodott ki a maga valójában: zenéjük bizony már sokkal jobban támaszkodik a thrash/hardcore-hatású szélvész riffelésre, mint a mocsárszagú menetelésre. Így aztán minden bizonnyal akadt már ennél súlyosabb, pláne nyomasztóbb High On Fire-anyag a sorban, de gyorsabb és energikusabb aligha. Persze, egy olyan lemez esetében, amely már a címében is Lemmynek állít emléket, nem is nagyon lehet ez másként. És valóban, nem csak az Electric Messiah, hanem már rögtön a nyitó Spewn From The Earth is olyan megoldásokat alkalmaz, amelyek hallatán a jó Kilmister bácsi is elismerően csettintene egy nagyot. Később viszont a hasonszőrű Freebootert már közel sem érzem ennyire telitalálatnak, teuton thrasht idéző cséphadarása sokkal inkább untat. A szintén nem túl lassú God Of The Godless jellemzően ravasz gitártémája ellenben azonnal levett a lábamról.

Bajom „csak" kettő akad: egyrészt szinte nagyítóval kell keresni a jóféle Pike-harmóniákat és groove-okat, az olyanokat, amik például a záró Drowning Dogban bukkannak fel (személyes kedvenc is lett belőle), pedig hősünk szerintem ebben a legerősebb. Másrészt pedig – és ez a nagyobb gubanc – a kevesebb több lett volna. Ebből a kétségbe taszajtó töménységű muzsikából egyszerűen túl sok egyórányi adag. Arról nem is beszélve, hogy itt figyel az eddigi leghosszabb High On Fire-szerzemény, a Sanctioned Annihilation is, a maga tíz és fél percével, és egyszerűen nincs benne annyi. Atmoszférikusan kezdődik, szépen építkezik, Des Kensel a lelkét is kidobolja (mint egyébként mindvégig), de egyszerűen túl hosszú. A másik monstrumot, a sumer témájú Steps Of The Ziggurat/House Of Enlilt viszont tökéletesen összepakolták: a legmérgezőbb sabbathista mocsarakból előbújó riffek magukért beszélnek.

Fanyalognom tehát igazából nincs is miért, Pike hangja őserővel üvölt-süvölt át a zsinórban harmadszor is Kurt Ballou által kreált tömör és szilárd hangzáson, ráadásul a kriogén korban jégbe fagyott, majd napjainkban öntudatra ébredő óriáskirályoknak a Föld foszlányaiban lévő barlangokból való kitörését ábrázoló borító is nagyon frankó lett. Még ha a jó Pike Mester saját teremtményéről hozsannázó soraival a fentiek miatt nem is tudok maradéktalanul egyetérteni, ez az anyag objektíven megérne egy kilencest. Csak hát a kritika szubjektív műfaj mifelénk.