Shock!

Vajon tényleges közönségigény húzódik meg bizonyos régi bandák újjáalakulása mögött, vagy csupán arról van szó, hogy a zenészek baromira unatkoznak, és jobb szabadidős elfoglaltságok híján felmelegítik a régi levest? Oké, hogy egyes nevek hozzátartoztak az adott korszakhoz – jelen esetben a dicső '80-as évekhez, nyilván –, és rémlenek az embernek a logóik, borítóik felvarrókról, pólókról, a boltok polcairól, de az a szomorú igazság, hogy sokak vélekedésével ellentétben régen sem volt feltétlenül minden jó vagy jobb, mint manapság.

Itt van például a dél-kaliforniai Hirax, akik ugyan kiadtak két nagylemezt a thrash legizgalmasabb időszakában (Raging Violence – 1985, Hate, Fear And Power – 1986), de ha a szívünkre tesszük a kezünket, mindenki bevallhatja: a csapat már akkor sem számított igazán jónak. Rajta voltak a hullámon, belefértek a nagy átlagba valahol úgy az alsó középmezőnyben, de az 1989-es feloszlás nem vezetett tömeges öngyilkossághoz a hívek körében, és a 2000-es visszatérés sem rázta meg különösebben a világot. A banda azóta kiadott két lemeze ismét csak azt igazolta, hogy nem minden arany, ami a '80-as évekből ered és thrash, és hiába harangozták be most nagy elánnal az Immortal Legacyt, megint nem hallok semmit az albumon, amitől lelkesedni tudnék.

A Hiraxben ma már csak a frontember, Katon W. De Pena képviseli a hőskorszak tagságát, de maga a zene nem változott: klasszikus amerikai thrashben utaznak, ami hol tipikusan istrángszaggató, fűrészelős riffekkel, hol kissé power metalosabb elemekkel operál. Ebben a műfajban ma már nem nagyon lehet újat mutatni, de a régi paneleket is meg lehet szólaltatni frissen, élvezetesen, mint azt számos lemez bizonyítja a közelmúltból is. Na, hát Katonék sajnos nem ezt a kört gyarapítják... Nem nevezném rossznak, amit csinálnak, de sajnos egy cseppnyi érdekesség sem rejlik benne azt leszámítva, hogy kellemesen patinás stílusban született. Én is a klasszikus Megadeth, Metallica, Slayer, Testament satöbbi lemezeken nőttem fel, így számomra teljesen magától értetődő ez a zenei világ, bizonyos időkeretben nem is zavar az album, ha szól – de ezen túlmenően túl sok mindent nem tudok róla elmondani. Konkrétan olyannyira jellegtelen az egész Immortal Legacy, hogy még dalokat sem érdemes róla kiemelni: látszólag minden kötelező stíluselem a helyén van, miközben azonban más zenekarok képesek ezekből megjegyezhető dalokat gyúrni, addig a Hiraxnek ez már nem megy. Ebből a szempontból olyanok, mint a szorgalmas, de buta magolós gyerek az osztályból, aki szó szerint felmondja a könyvet, de ha belekérdeznél, a betűhíven visszaköpött szöveg értelmezésével már lehet, hogy gondjai támadnának.

Pedig Katonék összességében mintha kicsit változatosabbá akarták volna tenni ezt a lemezt, mint az előzőeket, és még a produceri székbe is egy veteránt ültettek Bill Metoyer személyében. A hangzás ennek eredményeként jóval természetesebb is, mint a mai túlkompresszált, agyontriggerelt brutál lemezek 99 százaléka, de az igazi erő és dög sajnos így is hiányzik belőle. A közepes, unalmas, megjegyezhetetlen dalokon pedig sajnos a világ leghiperszuperebb megszólalása sem segítene. Különösebben Katon barátunk sem könnyíti meg a barátkozást kaptafa énektémáival, pedig az adottságai egyébként nem rosszak: hangjában Blitz mellett néha Paul Baloff hatása is visszaköszön (szegény Paul egy nagyon rövid ideig, a feloszlás előtt egyébként énekelt is a Hiraxben), az viszont már kevésbé megnyerő, amikor dallamosabb akar lenni, mert ilyenkor leginkább egy thrasher Blaze Bayley furcsa képe rémlik fel az ember lelki szemei előtt. Szemezgethetnék most nyugodtan a dalok között, de valóban nincs értelme – legfeljebb pofásabb riffek, jobban eltalált szólók, részletek akadnak, amiket dicsérni tudnék, a dalok sajnos elmerülnek a dögunalom mocsarában.

A Hirax ott volt a thrash fénykorában, így eszemben sincs elvitatni a mai létjogosultságukat, és valamelyik kortárs banda vendégeként, pár sör után bizonyára élvezném is a fellépésüket egy klubkoncerten. Sőt, bevallom, még a régi amerikai pulp-magazinokat idéző szimpla, buta borító is tetszik. De ettől ez a lemez még sajnos halálosan felesleges és érdektelen marad. Hatchet, Havok, Hatriot – csupán három kurrens név a sok közül, akik ennél kategóriákkal jobb thrash anyaggal álltak elő a közelmúltban. És akkor még meg is maradtam kizárólag a H betűsöknél...