Shock!

A Souza-klán nem ült sokáig a seggén, hiszen alig egy év telt el a debütáló Heroes Of Origin óta, és máris itt a folytatás. Bármennyire is elfogadott volt ez a tempó a műfaj aranykorában, manapság igencsak szokatlan, hogy egy új csapat (merthogy Zetro ide vagy oda, a Hatriot mégis csak az) ilyen sebességgel gyártsa az friss témákat. Sokkal inkább jellemző, hogy a bemutatkozást követően igen alapos világjárással igyekeznek beleverni a thrasherek fejébe: Itt vagyunk, megérkeztünk!

Zetróék tehát más utat járnak, és a Dawn Of The New Centurian lemez hallatán nem is bánkódom emiatt. Igazából a debüttel sem volt fikarcnyi gondom sem, de az új cucc valahogy jobban eltalált, és többet is hallgatom, mint elődjét. Pedig a két anyag között túl sok különbség nincs: ez még mindig a Zetro fémjelezte Exodus lemezek vonalán haladó hasító, kíméletlen thrash metal, ahogy az mondjuk a Pleasures Of The Fleshen vagy a Tempo Of The Damneden hallható volt. Az igazság azonban az, hogy az anyabanda szintjét továbbra sem érik el, aminek csak egyik oka, hogy a dalok még mindig csupán a „megbízható minőség" kategóriába sorolhatóak. A másik, ami hosszabb távon is probléma lehet, hogy a Dawn Of The New Centuriant hallgatva folyamatosan ott motoszkál a fejemben, hogy jó ez, épp csak „Exodus light." Egyéniség tehát nulla. A dalok, a szólók, a vokálok meg persze Zetro énektémái – nyilván nem tud kibújni a bőréből – mind-mind a klasszikus Exodus cuccokat idézik. Nem feltétlenül baj ez, hiszen a Hatriot mégis Zetro csapata, az viszont már gond, hogy itt bizony nincsenek olyan zseniális nóták, mint a The Last Act Of Defiance, az A.W.O.L. vagy a Scar Spangled Banner (magát a Hatriot zenekarnevet is innen mentették át).

Mindettől függetlenül a kettes Hatriot egyáltalán nem rossz, sőt, ha képes vagy elvonatkoztatni a „minek hallgassam a másolatot, ha itt az eredeti is" hozzáállástól, akkor kifejezetten szerethető. A szöveges intró után (emlékszünk még a Pleasures és a Fabulous Disaster lemezek kezdésére?) berobbanó My Cold Dead Hands kapásból tök meggyőző, főleg, hogy Zetro mellett olyasfajta bömbölés is hallható benne, amire kapásból rámondtam volna, hogy Chuck Billy az. Mivel azonban sehol nem jelzik, hogy a jó Bill kapitány szerepelne a lemezen, valószínűleg mégsem ő adja ki ezt a rá oly jellemző hangot. Még egy strigula a „nem az eredeti, de olyan" rubrikába.

Az anyagot a továbbiakban is főként a kíméletlenül horzsoló thrash-gránátok uralják, mint például a World Funeral vagy az Honor In The Rise And Fall, de akadnak olyasféle témák is, amelyek már az újabb kori, Lee Altussal felálló Exodus dolgait idézik. Ilyen a kifejezetten dallamos szólóval operáló, monumentális The Fear Within vagy a szintén hét perc feletti, epikus, egyben az egyetlen igazán fogós Zetro dallamot hozó Silence In The House Of The Lord is. Amit viszont ki kell emelnem, az a gitárjáték, Miguel Esparza és Kosta Varvatakis ugyanis eszelősen jól penget, legyen szó akár feszes riffekről, akár a sokszor meglepően dallamos, klasszikus vonalvezetésű szólókról. Az meg már csak extra érdekesség, hogy ha igazán beleástad magad az Bay Area egyik legrégebbi bandájának dolgaiba, néhány kevésbé direkt, nem is feltétlenül szándékos további utalásba is belefuthatsz itt-ott. Ilyen a már említett Honor In The Rise And Fall refrénjében elhangzó changing of the guards sor (lásd Impact Is Imminent lemez) is, amely a Hatriot mellett valószínűleg Zetro kedvenc szófordulatai, kifejezései között lehet.

Szóval lehet szeretni a Dawn Of The New Centuriant, de az is biztos, hogy a Hatriot továbbra sem újítja meg a thrash metalt. Az éhséget viszont tökéletesen csillapítja, míg végre ki nem jön a főfogás, a tizedik Exodus sorlemez.