Shock!

A zenekar látszólag új, de azért annyira nem, mint amennyire úgy tűnhet. A hangzatos Hatriot név egy Bay Area legendát takar Steve „Zetro" Souza személyében, aki a Testament elődjének számító Legacy, majd az Exodus frontembere volt utóbbi csapat karrierjének fénykorában. Zetro négy lemezt is erősített jellegzetesen erőszakos, rikácsolós hangjával, majd minden idők egyik legjobb visszatérő albuma, a 2004-es Tempo Of The Damned is vele készült el. A frontember nem sokkal később kilépett az Exodusból, de ezt ma már alighanem ő maga is bánja, és most ezzel a friss bandával kíván visszatérni a színtérre. Érdekesség, hogy ebben két másik Souza is segítségére van: a ritmusszekcióban két fia, a basszer Cody és a dobos Nick teljesít, de a gitárduót alkotó Kosta Varvatakis és Miguel Esparza is jó bő negyedszázaddal fiatalabb az idén már 49 éves Zetrónál.

Noha az énekes a thrash gyökerek mellett minden interjúban igyekszik kihangsúlyozni a Hatriot modern voltát is, olyan nagy különbségekre ezen a téren természetesen nem kell számítani ahhoz képest, amivel megszerettük Zetrót. Eleve a banda neve is a Scar Spangled Banner című 2004-es Exo dalból származik... Ha sarkítani kellene a helyzetet, akár azt is mondhatnám, hogy stílusát tekintve a Heroes Of Origin tulajdonképpen egy soron kívüli Exodus albumnak is tekinthető, és nemcsak Steve összekeverhetetlen hangja miatt, mert a muzsika is közrejátszik ebben. Tényleg szép számmal akadnak a dalokban modernebbre (már persze mihez képest...) szabott riffek, urambocsá' blastbeatek, de ezek összességében nem változtatják meg a zene karakterét. Vagyis még velük együtt is – naná – igazi, hamisítatlan Bay Area thrash ez, pont olyan, amit ettől az embertől mindenki vár, és ebben az esetben szerintem senkit sem fognak zavarni a párhuzamok. Pláne, hogy a lemez nagyon is hallgattatja magát.

Zetro már az interjúnk során is roppant lelkesnek tűnt, hallatszott a hangján, hogy hisz ebben a csapatban. Magán a lemezanyagon is hallatszik, hogy baromira meg akarja mutatni: Gary Holt nélkül is meg tud állni a lábán. Ez maradéktalanul sikerült is, még annak ellenére is, hogy önálló Hatriot stílusról egyelőre nem igazán beszélhetünk. Amikor éppen nem az Exodus, akkor a Testament ugrik be a zenéről, viszont a brutális intenzitás mellett egyszerre kifejezetten muzikális és dalcentrikus is az album. Utóbbi tényező révén szerintem akár sok olyan régi Exodus hívőnek is bejöhet, aki nem kifejezetten díjazza Holték utolsó pár lemezét. Én ugyan nagyon szeretem a Rob Dukes-féle Exót is, de tudom, hogy nem mindenkinek jönnek be az utóbbi években készített kérlelhetetlenül durva, sűrű és modernebb szabású anyagok – nos, a Hatriot albumot Zetro célirányosan nekik készítette. Az a bizonyos hisztérikus, fröcsögve ordító, mégis sajátos dallamokat produkáló torok ma is a régi, a zene pedig összességében még folyamatos intenzitása ellenére sem olyan tüskés és barátságtalan, mint Holték legutóbbi három produktuma.

Ha a fentiek alapján valami színtiszta retróra számítanál, ki kell ábrándítsalak, a Hatriot ugyanis tényleg 21. századi módon értelmezi újra a klasszikus paneleket. Sem a Juan Urteaga kreálta penge hangzás, sem a zene nem poros, vagyis ne várd, hogy visszarepítsenek 1987-be, a magasszárú Pumák fénykorába. Végigmehetnék egyenként a dalokon, részletesen kielemezve, hogy melyik Exodus és melyik inkább Testament, de nem látom sok értelmét, főleg, hogy tényleg ütős és a műfaji kereteken belül aránylag változatos is a végeredmény. Az egyenesebb vonalú, egyből ható thrash gránátok (Weapons Of Class Destruction, Murder American Style, The Violent Time Of My Dark Passenger) mellett akadnak kevésbé nyilvánvaló szerkezetű, komolyabb elmélyülést igénylő darabok is, mint például a hat és fél percet közelítő Shadows Of The Buried a maga lidérces dallamaival, gonosz refrénjével: ez helyből az album egyik legkomolyabb szerzeménye is egyben. De nem nevezném tipikusnak a Globicidalt sem, amelyben ugyan két olyan riffet is sikerül elsütniük, amelyek az illőnél jobban emlékeztetnek a Slayer halhatatlan Live Undead nótájának témáira (egy hasonló riff még lehetne véletlen, de kettő így, egy számon belül aligha az...), a zaklatott, kalapálós ütemek azonban modernebb csavart visznek a dologba. Az And Your Children To Be Damned-ben pedig elsősorban maga Steve hoz újat pár hörgős téma erejéig. Biztos lesz, akinek ezt eleinte kicsit szokni kell majd tőle, de szerintem működik.

Nem minden dal egyértelmű sikersztori, akadnak szürkébb momentumok is a szűk háromnegyed óra során, de összességében még ezekkel együtt is teljesen rokonszenves a Heroes Of Origin. Varvatakis és Esparza játékát muszáj külön is méltatnom, mert mind a sűrű ritmusjáték, mind az old school, szólógazdag megközelítés terén ott vannak a szeren. Az H-Team hatása mondjuk utóbbi tekintetben sem kerülhető meg, de ez ugye eleve feltételez egy bizonyos szintet... Mind a sivítva eltekert, direktebb futamok, mind a virtuóz módon ide-oda hajigált, többkörös váltott szólók óriásiak, ezen a téren a csapat tényleg kiemelkedik az átlagból.

Fogalmam sincs, mire viheti a Hatriot ebben a mai világban, de az biztos, hogy Zetro 2013-ban is tudja, mitől döglik a légy, és surranópályán szépen felépített maga köré egy roppant erős csapatot. Mint mondtam, a Hatriot önálló egyéniségét egyelőre még elsősorban ő adja, róla pedig menthetetlenül és rögvest az Exodusra asszociál az ember, de a dalok túl jók ahhoz, hogy negatívumként értékeljem a hasonlóságokat. Ha a tavalyi, szintén nem tökéletes Testament lemezre képes voltam 8,5 pontot adni, ez a produkció sem érdemel kevesebbet. A Souzák egyelőre még nem hozzák a Tempo Of The Damned szintjét, de ezzel együtt is meglepne, ha nem kapna helyet az évvégi húszas listámon a Heroes Of Origin.