Shock!

Baromi idegesítő, de a mai napig képtelen vagyok értelmesen megmagyarázni, pontosan mi is volt a bajom a Testament legutóbbi anyagával, a The Formation Of Damnationnel. Hiába tartoznak tizenéves korom óta a nagy kedvencek közé a legendás Bay Area thrasherek, hiába vártam fogcsikorgatva visszatérésüket az elsősorban Chuck betegsége miatt beiktatott monstre lemezkészítési szünet után, tisztán emlékszem, hogy már elsőre is mennyire ijesztően semmitmondónak tűnt a 2008-as album, és a helyzet sajnos azóta sem változott. Miután megjelent, hetekig igyekeztem jóra hallgatni azt a lemezt, aztán utána is időről időre visszatértem hozzá, hátha előbb-utóbb elkezd működni, de a hatás végig ugyanaz maradt: semmi.

Ahogy beszélgettem másokkal, tudom, hogy nem egyedül nekem okoztak csalódást ilyen megfoghatatlan módon, de vajon mi lehetett a gond a Formationnel? Nem kérdés, hogy vérbeli Testament anyag volt állat hangzással, technikailag tökéletes formában, ez tény. Ám a gitárzseni Alex Skolnick hibátlan szólóit leszámítva valahogy egyszer sem éreztem úgy, hogy bármit is megmozgatna bennem. Sőt, ha megölnél, akkor sem tudnék belőle két-három nótánál többet felidézni, pedig számtalanszor magamra erőltettem. Talán túl hosszú volt a várakozás, és túl magas elvárásokat támasztott bennem az 1999-es The Gathering, illetve minden idők legjobb újrajátszós vállalkozása, a 2001-es First Strike Still Deadly? Nem tudom. Az azonban biztos, hogy a Judas Priest szintén visszatérő Angel Of Retributionjével ápolok még ehhez hasonló viszonyt: papíron ott is stimmelt minden apró nüansz, valami miatt mégsem voltam képes megszeretni soha. A Formation így az egyetlen Testament lemez a Practice What You Preach mellett, ami nem számít hatalmas kedvencemnek (a '89-es album dalai pár kivétellel szintén nyomtalanul átmennek rajtam a mai napig, és ott még a hangzás sem volt az igazi). Mentségükre szolgáljon, hogy a 2009-es Hegyalján mindenki seggre ült a produkciójuktól – én sajnos nem tudtam megnézni őket –, és az is csodaszámba megy náluk, hogy a felállás a legutóbbihoz képest csak egyetlen ponton változott Paul Bostaph távozásával (de nála az előélete fényében amúgy is borítékoltam a dobbantást).

Persze ha az ember igazán kedvel egy csapatot, még egy csalódás után sem nehéz beindítani a nyálelválasztását. Eric Peterson és Chuck Billy az előzetes nyilatkozatokban a The Gathering és a The Ritual keverékeként írták le az új dalokat, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet, mivel ez tőlük a két kedvenc anyagom. És ugyan az ilyesmi általában promórizsa szintjén marad, a lemez ismeretében végső soron azt kell mondanom, stílusilag nem is olyan rossz közelítés a fenti jellemzés. A Dark Roots Of Earth szerzeményeiben valóban a banda legdallamosabb oldalát értelmezték újjá, méghozzá egy durva, súlyos, karcos megközelítésbe ágyazva, ami kimondottan izgalmas vállalkozás, és többé-kevésbé működik is. Nem mondom, hogy minden ízében tökéletes a végeredmény, az viszont biztos, hogy a lemez lazán állva hagyja az előzőt.

Habár a lemezelőzetes két teljes nóta baromira bejött, a nyitó Rise Upnál eleinte kicsit megijedtem, ez ugyanis az első két-három hallgatásnál pont olyan jellegtelennek tűnt, mint a Formation dalai. Stílusilag is nagyjából azt a vonalat hozzák benne: a '80-as évek végének, '90-es évek legelejének Testamentje ez mai hangzással, a refrénnél némi modernebb szabású tam-pakolással Gene Hoglantől (utóbbi egyébként az egész albumon zseniálisan játszik, én a helyükben nem is szórakoznék tovább senki mással, maradjon csak ő a dobok mögött, maximum helyettesítsék élőben, ha épp nem ér rá). Mostanra már megkedveltem ezt a nótát, azt viszont továbbra is tartom, hogy sokkal inkább a klipes Native Bloodnak kellett volna indítania helyette a lemezt, ebben ugyanis tökéletesen valósul meg az, amit a nyilatkozatokban hajtogattak. Vastagon ott van benne a Testament durvulósabb periódusa is (vagyis a Low – Demonic – The Gathering hármas), a nagyívűen építkező riffek és a fogós énektémák viszont tényleg a Ritual hangulatát idézik. A melodikus, ám brutál blastbeatekkel aládolgozott refrén is egyből működik, nem is beszélve Skolnick szólójáról, amelynek hallatán ismét egyből leborultam. Külön jól érvényesül Alex figurái alatt az a kis dumálós betét, csak még jobban megdobja az energiaszintet. Ez bizony egy 21. századi Testament klasszikus, igazi remekmű!

Az album egyik nagy előnye a Formationhöz képest a változatosság. Mint már utaltam rá, akadnak rajta kevésbé izgalmas pillanatok is, az azonban a legrosszabb indulattal sem fogható rá, hogy egybefolyna, és ennek nagyon tudok örülni. A címadó dal például egyből lassítást hoz a maga álomszerűen pszichopata verzéivel és berobbanó, kalapáló refrénjével, méghozzá roppant meggyőzően. Az elsőként megismert True American Hate a Gathering lemezre üt (olyannyira, hogy még az ott szereplő Down For Life riffjét is újrahasznosították benne...), de ebben is az egyszerre-blastbeates-és-dallamos bridge az egyik fő húzóerő. Tisztában vagyok vele, hogy 2012-ben a világon semmiféle blastbeat nem lehet forradalmi vívmány, de ez itt bizony akkor is jól szól, és ez a lényeg. Külön érdekesség, hogy a nótában Zetro Souza, a banda eredeti énekese is társszerző volt – őszintén érdekel, hogyan keveredett bele ismét a melóba Ericékkel, hamarosan bizonyára kiderül. Az A Day In The Death-nél már a basszusbevezető is összekeverhetetlen, maga a dal pedig amolyan fenyegető, húzós, középtempós súlyosság. A refrén igen pofás, Skolnick is őrületesen játszik, de valami mégis hiányzik belőle ahhoz, hogy száz százalékos legyen. Ugyanez a Cold Embrace című epikus power-balladára is igaz, bár itt muszáj külön is megdicsérnem Chuckot, aki nagyon ízes dallamokkal színesíti a finom akusztikus kezdésből kibontakozó, majd betonozós részekkel megszakított témát.

A Man Kills Mankind tényleg simán szerepelhetett volna a Ritual lemezen: nemcsak a riff idézi egyértelműen a '92-es mesterművet, de Chuck éneke és az azt kísérő meglepően dallamos vokálok is húsz évvel ezelőttre mutatnak vissza. Itt hallható a lemez egyik legjobban megformált, hatalmas energiával robbanó refrénje is. A Children Of The Grave-es tempóra épülő Throne Of Thorns ismét epikus, sokat hallgatós tétel – van benne ráció meg ízes téma szép számmal, de igazából ezt sem érzem olyan mágikusnak, mint amilyennek vélhetően szánták. Érdekes, hogy egyes elemek itt inkább a klasszikus Forbiddenre és a modernkori Exodus dallamosabb dolgaira ütnek, mintsem a Testamentre, de végülis egyívású csapatokról beszélünk... A rendes játékidőt záró Last Stand For Independence pedig az album legthrashesebb nótája, állatira eltalálták benne a gyilkosan tekeredő riffeket.

A speciális verzión a fentieken túl három feldolgozás is szerepel még, amelyek közül nekem egyértelműen a Queen-féle Dragon Attack tetszik a legjobban. A Testament nagyon érzi ezt a rockosabb vonalat, az Aerosmith Nobody's Faultját is zseniálisan nyomták annak idején a The New Orderen. A Scorpionstól elbrutalizált Animal Magnetismben is van ráció, bár ezt azért nem érzem annyira telitalálatnak, akkor már a Powerslave sokkal jobban bejön. Chuck nyilván nem Bruce Dickinson, de sikerült úgy interpretálnia a halhatatlan énektémákat a saját stílusában, hogy nem sérül a hangulat, és nem tűnik kínos erőlködésnek sem az eredmény. A hangszereseket meg aligha kell külön méltatnom... A lemez hangzása amúgy zseniális, mintha kicsit Andy Sneap is tudatosan igyekezett volna kerülni a saját kliséit, aminek csak örülni tudok. Az utóbbi években annyi elsővonalas albumon dolgozott, hogy lassan kezd unalmassá válni az a bizonyos azonnal beazonosítható hangzáskép, ami jellemző rá... Bevallom, nekem ez a nagyon testamentes artwork is bejön, pedig általában tízből egy ehhez hasonlóan klisés metal borító szokott csak tetszeni.

Összességében tehát pozitív az új Testament album mérlege. Korántsem száz százalékos a lemez, akadnak rajta üresjáratok, viszont rendelkezik egy olyan saját karakterrel, ami ugyan nagyban merít a múltból, de mégsem kelti azt az érzetet, hogy valamelyik régi anyagukat írták rajta újra. Ami ütős róla, az tényleg nagyon ütős (a Native Blood, a címadó vagy a Man Kills Mankind konkrétan mindig azt juttatják eszembe, miért is szerettem meg annak idején a metalt), azt pedig muszáj még külön is értékelnem, mennyire odatették magukat egyénileg a tagok ezekben a dalokban. Ennek köszönhetően a mérleg egyensúlyban van, és kaptak egy extra fél pontot is, hogy ne mindig a Shock!-klisévé nemesült erős nyolcassal honoráljuk az átlagosnál lényegesen jobb, de azért nem egységesen tökéletes lemezeket.

A Testament augusztus 2-án este 20.30-tól Székesfehérváron, a FEZEN Kalinka Nagyszínpadán játszik.