Shock!

Ha a név nem lenne árulkodó, a Cellophane című nyitószám jó kétperces, kifejtős, mocskos-zajos-lucskos (...) intrója sem hagy szemernyi kétséget afelől, miben is utazik a budapesti Hot Beaver: ugyan a mai napig utálom ezt a stílusmegjelölést, leginkább mégis le kell stonereznem a zenekart, és így kábé mindenki egyből vágja majd, mi a lényeg. Ez egyébként különösebben a tagság előéletének ismeretében sem meglepő, hiszen Horváth „Sexy" Gábor basszer Lukács Peta zenekara és a Lovreck előtt éveken át tolta a Green Machine nevű Kyuss-tribute-ban, együtt ifj. Kocsándi Miklós gitárossal (aki ugyebár játszott is John Garcia tavalyi szólólemezén), Makai László dobos pedig az Apey & The Pea-ben tolja, akiktől szintén nem áll távol az efféle súlyosság. Tulajdonképpen csak az énekes, Lőcsei Bence számít ismeretlenebb figurának, de az itt hallottak alapján ez sem marad így sokáig.

Az agyonkoptatott és igazából soha semmit nem jelentett stoner megjelölés alá persze rengeteg különböző zenekart be lehet söpörni, szóval akit mélyebben is érdekel a dolog, annak ezzel még nem árultam el olyan sokat. A Hot Beaver esetében mindenképpen jó pont, hogy nagyon-nagyon egyértelmű hasonlóságokat nem tudok bedobni a kalapba: nyilván érezni náluk is egy csomó Kyusst, de ezzel megint nem mondtam semmit, hiszen a sivatag istenségei ezen a vonalon mindenkinél meghatározóak. Bencére elég egyértelműen óriási hatással volt az Alice In Chains és Layne Staley, illetve a Faith No More és Mike Patton, egy-egy riffről, átkötésről, hangulatról pedig simán beugorhat mondjuk a klasszikus C.O.C. is, de összességében mégsem hasonlít egyikre sem a végeredmény.

Pláne, hogy a négy itt szereplő szám alapján a Hot Beaver nem kizárólag egy dimenzióban kíván alkotni. Az említett Cellophane inkább súlyosan borult és sötét, a High Societyben azonban a masszív, keenanweathermanista módon menetelős riffek tetejébe már-már édeskés énekdallamokat is adagol Bence. A Static Matter ezzel szemben kifejezetten zord és súlyos, a riffek itt már-már sludge-osan tömények, az ének azonban itt is más irányba viszi el a dalt, a záró Feed The Machine viszont talán a leghagyományosabban kyussos téma az összes közül, itt még a gitárszóló is Josh Homme-ot idézi a megboldogult '90-es évek első feléből. Nekem talán utóbbi jön be leginkább, ám a másik három is teljesen korrekt darab. Bence előadásmódja néha lehetne talán egy kicsit udvariatlanabb, fésületlenebb, de ez sem igazi negatívum, ő is teljesen jól nyomja.

Mint látható, változatos az EP, ráadásul tök jól is szól, a tenyeres-meztelencsajos borító is zenekompatibilis és mutatós, szóval ez itt egy újabb ígéretes kezdet, kíváncsian várom a folytatást. És addig is valaki egyszer elmagyarázhatná már nekem, hogy mitől ilyen izmos itthon ez a vonal, mert a mostanában felbukkanó, reményteljes új bandákat már biztosan nem lehet kizárólag a néhai Mood holdudvarához, örökségéhez és egykori megtermékenyítő hatásához kötni...