Shock!

A 2000-es évek első felében történt visszatérése (pontosabban Jimi Bell gitáros 2005-ös csatlakozása) óta a House Of Lords megbízható állócsillag a dallamos undergroundban. Ugyan a Sahara dögössége rég kiveszett belőlük, de az újkori lemezekkel ráálltak egy olyan, a klasszikus anyagoknál lágyabb, epikusabb ösvényre, amelyen azóta is zökkenők és kitérők nélkül menetelnek előre, a rajongótábor teljes megelégedettségével kísérve. Ezen az úton jelent újabb állomást (mérföldkőnek azért nem nevezném) a New World - New Eyes is, amely már a tizenkettedik albumuk a sorban.

Rögtön az első percekben kiderül, hogy a zenekar tábora ismét csak hátradőlhet, a nyitó címadó ugyanis kapásból hamisítatlan House of Lords-himnusz, leheletnyi, a dalt végigkísérő, southern-hangulatú akusztikus témával is feldobva. Masszívan pozitív atmoszférát áraszt, amit csak még hangsúlyosabbá tesz az „Out of the ashes, a new sun will rise" sor, a fülnek pedig kifejezetten jólesik végre egy kis optimizmus. A kettes Change (What's It Gonna Take) is tipikus House of Lords, de ebben hangsúlyosabbak a billentyűs dolgok. Jimi Bell persze elereszt benne egy kiváló gitárszólót, de összességében azért így is szürkébb darab.

Ha már a bevezetőben a dögösséget hiányoltam a mai House Of Lordsból, a One More-ral gyorsan rám is cáfolnak: ez egy, a régi lemezek hangulatát árasztó, tempós, kiváló rockdal, húzós, feszes riffeléssel. Meglehetősen erős váltással jutunk el utána a kötelező balladáig, és hiába volt mindig is erős James Christian és zenekara az ilyesmiben, a One More után a Perfectly sajnos eléggé punnyadtnak tűnik. Nem feltétlenül a dal hibája ez, inkább csak máskor/máshol kellett volna elsütni, nem a lemez két legjobb, legpörgősebb témája között. A The Both Of Us ugyanis a One more stílusában folytatja, és két ilyen fasza tétel közé elhelyezve a ballada nemcsak vérszegény, hanem a lemez ívét, lendületét is megtöri. A női vokálokkal is megtámogatott Chemical Rush aztán újra legjobb formájában mutatja a zenekart: refrénje pofátlanul ragadós, ha egyszer hallottad, képtelenség szabadulni tőle. Sokszor, sok helyen leírtuk már, de erre a dalra is maximálisan igaz, hogy ha néhány évtizeddel korábban születik meg, hatalmasat robbanhatott volna. A We're All That We Got nem nagy eresztés, a refrénje viszont nagyon ül – el is lövik vagy huszonötször –, és a Better Off Broken is szürkébb, azaz ezen a ponton úgy tűnik, mintha a lemez második felére kicsit elfogyott volna az ötlet. A 5 Bucks Of Gasoline aztán megint csak felvillant némi tökösséget, a The Chase és a záró The Summit pedig ismét csak elhozza a feltámadást; újra ereje teljében mutatják a zenekart.

Sok megfejteni való nincs itt: a New World New Eyes egy újabb House Of-Lords lemez a sorban, se több, se kevesebb. Kiemelkedő pillanatok ugyanúgy akadnak rajta, ahogy töltelékek is, James Christian viszont még mindig csodás dallamokat hoz angyali hangján, Jimi Bell pedig olyan érzéssel gitározik, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. És ez még 2020-ban is elég az üdvösséghez.