Shock!

Azért azt baromira megnéztem volna, hogy Nicke Andersson hány perc alatt vágja pofán azt a jövendőmondót, aki mondjuk 1990-ben, a Left Hand Path idején odamegy hozzá, és közli vele, hogy jókomám, te bő húsz év múlva egy olyan lemezt fogsz megjelentetni – ráadásul énekes/gitárosként –, aminek az lesz a címe, hogy Pop War, és amelyen olyan keménységű dalocskák fognak szerepelni, amik még egy kevésbé acélos Beach Boys lemezről sem lógnának le. De hát Odin útjai kifürkészhetetlenek, és a dolog éppen így esett.

Ugyan nagy pénzekkel semmiképp nem fogadtam volna rá, de alig másfél évvel a pocsék debütáló lemez után újabb Imperial State Electric műnek örülhetünk, és a Nagyalföld domborzati jellemzőivel rendelkező, részemről kemény öt ponttal jutalmazott koronghoz képest bezony zongorázni lehet a különbséget. Pedig sem a koncepció, sem a hozzáállás nem változott, a tagok is ugyanazok, ráadásul itt amúgy is minden Nickéről szól. De igazából még a hangzás, sőt, a dalok is majdhogynem ugyanolyanok, mint a bemutatkozó albumon – csak éppen sokkal jobbak. A kiindulási alap ezúttal is a Beatles (Can't Seem To Shake It Off My Mind), a Cheap Trick (Uh Huh, Back On Main, Deride And Conquer) a korai Alice Cooper (a balsejtelmes Waltz For Vincent – ami tényleg egy az egyben olyan, mintha Bob Ezrin szerezte volna), mindenekelőtt pedig a KISS voltak (a megadallamos Sheltered In The Sand és a laza Empty Hands, de igazából bármelyik másik dalt idecitálhatnám), csak most végre érzem az egésznek a miértjét, és azt, hogy megvan benne a kellő kraft.

Nicke barátunk is minden szempontból maradandóbbat nyújt, mint két éve, mind gitártémái, mind énekdallamai szétcsócsált rágógumiként ragadnak a fülünkbe, hogy aztán néhány napra frankón ott is maradjanak. Társai pedig szépen a háttérben sunnyogva gördülékenyen játszanak a főnök alá, különösen Dolf de Borst basszer érdemel említést. Ezek a dalok nem fognak világot megváltani, súlyuk sem különösebben van, de a szórakoztatáshoz éppen elegendőnek bizonyulnak, olyannyira, hogy nagy részük még Gingernek, vagy épp Danko Jonesnak is egy-egy kimondottan ihletett napon jutna csak eszébe. Ráadásul nem igazán mondhatni, hogy különösebben megfeküdnék az ember gyomrát, hiszen a tíz tétel túlnyomó többsége még a háromperces hosszt is alig-alig éri el (már ha egyáltalán), a záró Enough To Break Your Heart kivételével, amely a maga hat és fél percével már-már meglepően epikus hosszúságú ebben a közegben. Amúgy meg marha jó lett ez is, a végén a vonós szekció által hipnotikusan ismételgetett főtémája még hosszan kísérti a hallgatót.

Az első lemez idején nem igazán értettem, hogy a nagy kedvenc Hellacopters után Nicke hogyan állhat elő egy ilyen szedett-vedett unalomgerjesztővel, és azt ugyan most sem állítom, hogy az ISE akár csak néhány percre is feledtetné a Hellát, de azért a Pop Wart már emelt fővel oda lehet helyezni mondjuk egy Rock & Roll Is Dead mellé. Főleg az alig másfél perc alatt elreszelt vadóc Monarchy Madnesst, ami már tényleg nagyon-nagyon jó úton jár. Az ISE valójában egy időgép, röpít vissza a '70-es évek elejére, és nagyon úgy néz ki, hogy egy ideig még lesz kedvem újra és újra beszállni a masinába.