Shock!

Finom prog rock kiadvány ez, mégpedig amolyan IQ-szerűség (most nem az agyfunkciókra céloztam, hanem a hasonnevű zenekarra). Nem is véletlenül. A 80-as évek közepe óta muzsikáló angol csapatban ugyanis két olyan arc is játszik, mely a kult prog rock IQ-ban is tevékenykedik (Martin Orford billentyűs és John Jowitt bőgős). Az elmúlt évtizedben a zenekar inkább projectként funkcionált, hiszen e két tag több időt töltött az anyabandában, de a 2000-es évtől újra összeálltak mint a jófajta cement, és nekiálltak zenekarként funkcionálni.

Elgondolkodtató szünet következik.

Hihetetlen, hogy a progresszív szó mennyire el tudta veszteni a jelentését. Ami ugyebár: előremutató, fejlődő. És mostanában kiket hívnak progresszívnek? Azokat a zenekarokat, akik régebbi progresszív bandák zenéi alapján játszanak valami nagyon hasonlót. Vannak a Rush-vonulatot követő, metalosabb stílus képviselői (Drímszatyor, akiket már szintén sokan kopíroznak), és vannak, akik a régi progrock vonalat, a Genesist, az ELP-t és társait viszik tovább.
Szóval, progresszív ez, vagy nem? Jaj nékem... Szünet vége.

Tehát a Jadis. Finom, nyugis zene, nem az a villogtatós fajta, szép harmóniák, sok akusztikus gitár, hömpöly billentyűk, elszállós, de nem túl jellegzetes énektémák. Nekem ilyen éjszaka-fáradtan-autópályán-hazavezetős zene ez, még épphogy nem altató, de nem tolakodó vagy harsány. Az elgondolkodtató szünetben írottak ellenére szeretem ezt a lemezt, ugyanazért, amiért az IQ vagy az Asia lemezeit is szeretem, de hangulatban mondhatnék itt olyanokat, mint Vangelis nyugisabb korszakai, bár az stílusban teljesen más.

Ez úgy prog, hogy nem prog, de tessék szépen meghallgatni, ha szereted az ilyesmit, akkor egy nem kiemelkedő, de szép lemezzel gazdagodik a gyűjteményed.