A Kings Of Mercia név Jim Matheost, a Fates Warning alapító gitárosát és Steve Overlandet, az FM frontemberét takarja, akiket – mintegy mellékesen – két további világnagyság segít a ritmusszekcióban Simon Phillips és Joey Vera személyében. Ez persze stúdióprojekt, nem tényleges zenekar, mivel azonban a Fates felhagyni látszik a lemezkészítéssel, Jimnek akadnak szabad vegyértékei. Ennek köszönhetően a két éve megjelent debüt után máris itt a folytatás – ami egyszersmind azt is jelzi, hogy a bemutatkozást alighanem jól fogadta a nagyérdemű. Manapság ez persze maximum néhány ezer fizikai hordozót és tizenezres lejátszásokat jelent.
A recept az ősszel megjelent Battle Scarsnál sem változott: a Kings Of Mercia hard rockot játszik, csak éppen Jim jellegzetes fogásaival. Vagyis összességében direktebb, messze nem annyira progos a zene, mint az anyabandában, és természetesen Overland is más karaktert ad a daloknak, mint Ray Alder. Matheos riffelése, dalszerkesztési módszerei ugyanakkor annyira összekeverhetetlenek, hogy egyből tudja az ember, hányas a kabát, amikor elindul az album. Igazság szerint még az amúgy szintén egyből beazonosítható Phillips némely díszítésében, pörgetésében is simán hallani ugyanazokat a fordulatokat, amiket a Fatesben először Mark Zonder, majd Bobby Jarzombek interpretált a saját stílusában. Ezek alapján e motívumok gyökerei is egyértelműen Jimtől erednek, bár persze nehéz visszafejteni, hogy a tyúk vagy a tojás létezett-e korábban. Lehet, hogy Matheos is azért kanyarodik ösztönösen vissza ezekhez a megoldásokhoz, mert Zonder mellett szocializálódott, ki tudja?
Ha tehát ismered a Fates Warning legmelodikusabb, legslágeresebb nótáit, netán hallottad az első albumot, egyrészt nem érhet nagy meglepetés, másfelől pedig azonnal rokonszenves lesz a Battle Scars is. Én összességében homogénebbnek érzem ezt a második nekifutást a múltkorinál, ami az első pár hallgatásnál azt eredményezte, hogy jobban összefolytak a dalok, de elég néhány kör, és szépen letisztul a kép. Nem tagadom, ezzel együtt is ott van bennem, hogy a debüt azért egy paraszthajszálnyival erősebbre sikeredett, de lényeges szintkülönbségről semmiképpen sem számolhatok be. Amúgy meg nem is hosszú a cucc, tíz dalt kapunk mindössze 43 percben, szóval tényleg hallgattatja magát.
Az említett egységes jelleg és a Matheostól elvárható, lazán hozott magas nívó miatt nem egyszerű egyes dalokat kiemelni, de a nyitó Guns & Ammunition, a szerintem legerősebb refrénű Between Two Worlds, az óriási szólóval megkoronázott Legend, a modern Wingerrel rokon Don't Ask, netán a címéhez méltóan technokratikusan hideg, elegáns, mégis érzelemgazdag Cold biztosan ott vannak a csúcspontok között. És ha netán elvonási tüneteid vannak a Fates Warning hiánya miatt, jó eséllyel az Aftermath lesz a favoritod. De mondom, kellemes hallgatnivaló az egész cucc, és jól is szól. Overland ugyan 65 éves lesz már idén, de hangja régi fényében ragyog, és ahogy utaltam rá, Simonra, illetve Joey-ra is érdemes figyelni a háttérben.
Semmilyen nagy vívmány nem szerepel ezen az albumon, mint említettem, szerintem az első egy kicsit jobban is adta (a mínusz fél ahhoz képest ennek köszönhető), de ettől még simán a mai dallamos mezőny felsőházában alkot a Kings Of Mercia. Csakis ajánlani tudom őket.
