Shock!

Hű... 1974-ben alakult amerikai hard rock / heavy metal csapat küldte el nekünk legújabb munkáját, és akkora promólevél-köteget mellékeltek hozzá, hogy ehhez képest a Lenin összes szimpla bevásárlócédula. Olyan old-school rockerekről van szó, akik a hetvenes éveket kis klubokban zúzták végig az USA keleti partján, majd 1981-ben elfáradtak és feloszlatták a csapatot.

Aztán '87-től három évig megint léteztek, és pukk, újra feloszlottak. 2000-ben döntötték el, hogy kiadnak egy 11 számos válogatást, mivel elegük volt abból, hogy az USA-ban már nem lehet megtalálni a hetvenesekből, nyolcvanasokból származó rock lemezeket a lemezboltok polcain. Annyira meg is örültek ennek a nagyszerű ötletnek, hogy harmadszor is megalakultak... Tiszta Dallas, nem?

Nos, a hat öreg rocker (vagy ahogy cimborám mondta vala, "agroker") felstenkelte magát az újult összeborulás okozta örömök okán, és jól felvettek egy lemezt, jelesül a szóban forgót. Hát... Nem hallottam a "klasszikus" albumaikat, de szerintem ennél még azok is jobbak lehettek. Alapvetően elég átlagos, nyolcvanas évekből származó hard és heavy riffek és klisék tömeges puffogtatásáról van szó tizenegy nótán keresztül. Már a címek is sokat elárulnak: We Will Rock, When Hell Freezes Over, Rock'N'Roll Man... Hűha... A kézzel írt kísérőlevél (!) szerint hasonlították már őket olyan bandákhoz, mint a Deep Purple, Judas Priest, Dio, Def Lepard (így, egy p-vel) vagy az Iron Maiden. Hm. Szegény említett csapatok, ha ezt tudnák...

Ötletmentes boogie metal ez, nulla ötlettel, egy alkoholizásban megőszült torkú énekessel, átlagos hangzással. Persze nem rosszak ezek a dalok, de egytől egyig iszonyatos kópiák, amiket sokkal jobban megcsináltak húsz éve már. Legalább. És bizony, azért nem olyan ultrapenge egyik hangszeres teljesítménye sem, hogy a Priest lemezeket tegyem be asztaltámasztéknak és helyette Jesse Boltot döngessek napestig... Ráadásul, mikor egy reszketeg, öreg hang azt bugyborogja, hogy nőt akar, akivel egész éjszaka felégethetik az ágyat, nos, kezdett bigyózni a rekeszizmom röhögőgörcsileg.

Ha ezt az albumot 1985-ben hallgattatta volna meg velem valaki, bimbózó metalosodásom elején, még adtam volna rá 7 pontot, de így bizony tökátlag ötös. Bocs, nagypapi...