Tisztelem a lelkesedést. De sajnos ennél tovább nem jutottam az alatt a háromnegyed óra alatt, míg végigszenvedtem a Jesters Moon lemezét. Azért beszélek lelkesedésről, mert bizony itt egy igazi amerikai bandáról van szó, amely egyenesen Portlandből küldte el kicsiny magyar magazinunknak 2002-es dalfüzérét, nem sajnálva a postaköltséget... Nagyjából ennyi viszont mindaz, amit pozitívumként tudok elmondani a zenekarról.
Alapvetően tradicionális heavy metal amit a fiúk játszani szeretnének, de bizony sok híja van ennek: a zenei alapok olyan gyengék, mint a Sziklás-hegység füvére permetező hajnali harmat, elcsépelt heavy és power klisék sorakoznak egymás után, ráadásul valami hihetetlenül rosszul eljátszva. Srácok, a majdnem pontos és a pontos között akkora szakadék tátong, mint a Grand Canyon! Az énekes-szerű képződmény pedig olyan, mintha Uhrin Benedeket hallanám egy három hónapos intenzív "hogyan legyünk Rob Halfordok és Ozzyk" képzés után, amit ráadásul nem fejezett be, mert félúton eltanácsolták... Nagyon rossz szegény. Nem elég, hogy valami istentelenül hamis, de ráadásul inkább azokat a pillanatait kell számolnom, amikor eltalálja a hangokat, nem pedig azt, amikor nem.
A felvétel minősége is borzadály, a gitár hülyén szól és hátul, a dob puffog, bőgő gyakorlatilag nincs, az ének viszont felment egymás mellé néha két-három sávra is, így aztán még markánsabban kiütközik, hogy ez a két-három sáv még egymáshoz képest is hamis, nem hogy a zenéhez... Jaj. De sajnos nem csak a hangzással van ám probléma: a dobos ötlettelen, gimnazista témái fölé pontatlanul érkezik a gitár (jesszusom, én óvodában pontosabban tappingeltem a Jolanán, itt kettő-négyre ÖT hang jut a gitáron, ezek matematikai félistenek!!!)... Jó, a bőgős biztos tök pontos, de ő nem szól ugyebár. De a legsúlyosabb az, hogy a DR5 szekvenszerrel megírt billentyűtémák is hamisak, pedig az egy GÉP, könyörgöm!
Próbálok közben mentségeket keresni a zenekarnak, mert az áldott jó szívem tiltakozik a tömény fika ellen, ami a billentyűzetre folyik az ujjaimból. Csak azt tudom kitalálni, hogy a srácok olyan zenét játszanak, amivel szinte egyedül vannak a városukban, de szerintem az államban is, mivel ugyebár ez a műfaj az USÁ-ban még a metrónál is undergroundabb. Így hát, tuti van pár száz rajongójuk, aki őket hallgatja, mert a műfajban közel, s távol nincs más - szegény fiúk meg azt hitték, ez már a sztárság. Hát, sajnos nagyon nem. Jó reggelt...
Most kezdem püfölni a fejem a szerkesztőség fémfalába, amiért a Stainless Steelre két pontot adtam, most már kapna legalább négyet, mert a két pont bizony ez a lemez. Egyet kapnak a lelkesedésért, egyet pedig a postaköltségért.
Bocs...
