Shock!

Sok progresszív rock rajongónak a Flower Kings jut azonnal eszébe, ha a Roine Stolt nevet meghallja, pedig a svéd gitárosnak jókora "előélete" volt a Virágkirályságot megelőzően is: a Kaipa ugyanis, melynek Hans Lundin billentyűssel alapítótagjai, már a hetvenes évek legelejétől játszanak együtt.

A zenekar első korszaka egész pontosan 1982-ig tartott, melyet öt nagylemez és megannyi EP fémjelzett. Aztán sokáig - legalábbis ezen a néven - 18 év csend, egészen az ezredfordulóig, amikor Hans és Roine új tagokkal kezd újra Kaipa néven dolgozni. Ennek megfelelően a progresszív rock megnevezés ez esetben jóval "klasszikusabb" értelmezésben használandó, mint jelenkori társaik esetében. A zene a prog rock alapokon kívül nem kevés 70-es évekbeli pszichedeliát rejt a zene, hosszú, merengős részek, a szólók helyett hangulatok aprólékos, hömpölygetős kifejtései tarkítják az egyébként is sokszínű, szép dalokat. A két "öreg" mellett szinte fel sem tűnik, hogy egy másik korosztály kísér, akik a hetvenes években még óvodában, vagy legfeljebb általános iskolában rockerkedhettek: Morgan Agren dobos a klasszikusokhoz méltó, jazzbe hajló, fifikás, mégsem túljátszó játéka és Jonas Reingold (The Flower Kings) groove-os, lüktető basszusozása tökéletesen illeszkedik a patinás névhez és stílushoz. Öröm hallani Patrik Lundström (Ritual) vendégéneklését pár helyen, saját csapatának frissessége és bohókás játékossága nagyon jó hatással van a zene egészére, csak úgy, mint az ízléses mennyiségben adagolt női vokál, melyet Aleena, a hol nőiesen selymes, máshol pedig kópés-komiszos hangja prezentál.

A lemez első és utolsó harmadát 5-8 perces dalok teszik ki, de még ezeket a prog mércével nem hosszú szerzeményeket is óráknak érzékelhetjük, annyi kis titok, finomság akad bennük. Több kedvencet is találtam, például a Shadows Of Time-ot, mely egy musicaleket idéző szösszenet, ahol először Aleena énekel játékos-szépet, majd Patrik válaszol, hogy egy szépen hullámzó, mindkettőjük által előadott refrénbe lebegjen át a szerzemény. A The Dodger, mely egyben a lemez nyitánya is, nyolc percbe sűrítve mutat játékos prog instrumentalitást és finom énekes részeket úgy, hogy mégsem lesz kusza és öncélú az egész.

A Timebomb egy négy és fél perces zenei játék, felszabadult és jókedvű, megmutatva, hogy a klasszikus prog rock sem feltétlenül zenetudósok ütemszámlálásáról és hangjegytobzódásáról szól. A címadó szerzemény pedig a maga 26 percével a lemez közepét uralja - no, itt aztán van idő szépen bemutatni a stílus és a zenekar minden jellegzetességét. A szép női énekkel induló líra után óvatosan furakodnak be a hangszerek, jön a zenekarra olyannyira jellemző játékosság, aztán egy visszafogott basszusszóló, ismét líra, ezúttal férfi-énekkel, amit egy majd' metalos súly követ, csak, hogy fél percen belül egy finom refrén-szerűség bontakozzon ki belőle... Igen, a Kaipa ilyen: sok minden, és mégis egy, egységes, szép világ.

Kilenc pont, a kalaplengetés, valamint a lemez ajánlása mindenkinek.