Shock!

Ez az írás gyenge kísérletet próbál tenni arra, hogy jóvátegye egy régi és förtelmesen súlyos mulasztásunkat: ez idáig ugyanis teljességgel védhetetlen módon nem emlékeztünk meg egyetlen Killing Joke albumról sem. Még mielőtt az EU e bűnünk miatt is kötelezettségszegési eljárást indítana hazánk ellen, gyorsan szögezzük le: ennek ellenére persze tisztában vagyunk vele, hogy a veszedelmes fazonokból álló londoni csapat esetében a „stílusteremtő" szó nem pusztán egy jelző, hanem precízen fedi a valóságot. Mert ez az őrült banda a '70-es évek végi megalakulásától kezdve szinte mindent magába szippantott, ami csak szembe jött: punk, rock, pop, goth meg dark muzsikák, de mindenekelőtt az indusztriális metal – aztán ezeket egybegyúrta, és a saját képére formálva vágta az emberek megdöbbenve néző képébe. Túlzás nélkül állíthatjuk: nélkülük a Ministry és a Nine Inch Nails tán valami langyos szintipopot nyomna, a Godflesh, a Prong és a Stabbing Westward egyáltalán meg sem alakult volna, a Nirvana pedig egészen biztosan nem írta volna meg a Come As You Are dalát, ennek riffje ugyanis egy az egyben az Eighties című KJ sláger durva koppintása. És ezek csak azok a csapatok, akik kompatibilisek a Shock!-kal.

Valahol mégiscsak kimondottan szerencsés azonban, hogy épp az MMXII korong az, amit elsőként tárunk a nyájas olvasók elé, hiszen ha létezik csapat, akinek létjogosultsága van egy 2012-es lemezen az Apokalipszisről énekelni, az a Neurosis, izé, a Killing Joke. Ők ugyanis már az indulástól kezdve temetik a világot, csak van, amikor játékosabban teszik mindezt, van pedig, mikor halálosan komolyan gondolják a dolgot. Mint ahogy most is. A címében is a megsemmisülés évét viselő korongot hallgatva ugyanis egy világvégi csehóban találjuk magunkat, ahol éppen a végső győzelemre készülve feszül egymásnak egy sötét tónusú szintipop csapat és egy erőszakos fémzenekar, az elkeseredett küzdelemben azonban egyikük sem fog nyerni. Nyerni csak mi, hallgatók fogunk, a tizenötödik Killing Joke stúdiólemez ugyanis egészen remekbe szabott. Modern, intelligens, végtelenül rideg, ugyanakkor szórakoztató és reménykeltő is. Temeti a világot, de csak azért, hogy a helyébe valami jobb léphessen.

A két évvel ezelőtti Absolute Dissenthez hasonlóan ismét az alapító négyes lép a pástra, hogy tíz tételen keresztül, jó 51 percben meséljen arról, hogy szerintük milyen is lesz a maják által is megjövendölt idei kataklizma. Nem szaroznak, a nyitó Pole Shift kilenc percével nem csak a leghosszabb, hanem a legsúlyosabb és legnehezebben befogadható darabja is az albumnak. A szép lassan kibontakozó dalban Jaz Coleman énekes/frontember/agytröszt és Youth basszusgitáros által szállított szintifutamok olyan fémes hideggel csapnak végünk rajtunk, amit én például leginkább az új Ministrytől vártam volna (sajna hiába), Geordie Walker riffjei zseniálisak (mint általában), Paul Ferguson pedig megbízhatóan szállítja a szikár alapokat. Jaz eközben kétségbeesetten énekel a polaritás felcserélődéséről, a sarkvidék jégtakarójának felolvadásáról és egyéb vidám természeti katasztrófákról, miközben nem mellékesen a tüdejét is kiüvölti a végére teljesen magába boruló dalban. Nem gyenge kezdés, kábé mintha egy ötvenkilós üllővel vágtak volna pofán.

És a szorítás nem enyhül a Fema Camp alatt sem, ami egy az egyben olyan, mintha a Puscifer tavalyi Conditions Of My Parole-járól maradt volna le. Hát igen, Maynard James Keenan sem tagadta soha, hogy imádja a Killing Joke-ot. Aztán jön személyes kedvencem, az őrjöngős Rapture, ez meg a jobb sorsra érdemes Stabbing Westward Darkest Days korongját idézi fel, nem feledve persze egy pillanatra sem, hogy kik az úttörők és kik a követők. Már egyedül ezért az egy számért érdemes beszerezni a korongot, az év industrial slágere, az már egyszer tuti. A Föld szép lassan élhetetlenné pusztításáról mesélő, szépen építkező Colony Collapse („The future doesn't need us") sem gyenge, de még jobb a horzsolóan riffelő Corporate Elect, ami újfent a banda metalos énjét villantja fel.

És amikor már azt hinnénk, hogy ez a korong egy minden ízében megveszekedett ipari metal szörnyeteg lesz, jön az első single-ként funkcionáló In Cythera, egy utazás a Night Time és a Brighter Than A Thousand Suns lemezek által uralt '80-as évekbe, a KJ legsikeresebb korszakába. Kár lenne tagadni, ez a klipesített dal bizony egy kissé bekeményített szintipop szerzeményre hajaz, éjfekete romantikával ugyan, de akkor is olyan könnyedén, hogy akár még zenetévék műsorán is belebotolhatnánk, ha néznénk zenetévéket. Nem mondom, hogy fáj meghallgatni, de az biztos, hogy aki kizárólag ezt a Coleman túlvilági dallamaival ellátott álomszerű dalt ismeri a lemezről, az egyáltalában nem is ismeri azt. Amúgy a lemez második fele sokkal könnyedebb az elejénél, nem csak az In Cythera miatt, hanem itt foglal helyet a Trance is, ami olyan, mint egy őrülten hipnotikus dance szám, csak éppen élő hangszerekkel előadva – esküszöm, ha ilyesmit játszanának a diszkókban, még járnék is oda! A rockos Primobile és az ismét nem gyenge proto-Ministry-s indusztriál jelleget felvillantó Glitch könnyen helyre is billenti a lelki békémet, az On All Hallow's Eve gyászos monumentalitása pedig szép lezárása a korongnak. A záró tétel tökéletes választás volt, tényleg búcsúhangulata van, de ott vibrál benne a remény is, hogy az új kezdet valami felemelőt fog elhozni.

Őszintén bevallom, az elmúlt hetekben szinte kizárólag csak az új Killing Joke-ot nyüstöltem, hallgatásról hallgatásra szerelmesedtem egyre jobban bele, és most már pillanatnyi tépelődés nélkül vallom: Geordie Walker és zenésztársai boszorkánykonyhájából ismét egy mestermű bukkant fel, amit akkor is nagyra becsülnék, ha egy elsőlemezes és sikerre éhes csapat bemutatkozása lenne. Így azonban, hogy egy majd harmincéves múltra visszatekintő, ezerszer bizonyított zenekar adta ki, egyszerűen nem tehetek mást, mint mélyen megemelem nem létező kalapomat. Hallgassuk őket a lehető leggyakrabban, hisz ki tudja, lehet, hogy pár hónap, és tényleg itt a világvége!