Mikor először hallottam arról, hogy a Crowbar általam igencsak nagyra értékelt vezére, Kirk Windstein szólólemezt kíván megjelentetni, amelyben személyisége és muzsikája egy másik, kevésbé kemény oldalát fogja megvillantani, igazából pont valami olyasmit képzeltem el, mint amit a Dream In Motion rejt. Hiszen (nyári) Mikulás-imitátor főhősünk is jó előre leszögezte, hogy akusztikus danolászást ne várjon tőle senki (hála az égnek!), úgyhogy egyértelmű volt, hogy az a bizonyos lassabb, lágyabb oldal sem lehet annyira nagyon más. Mert Kirk kapitány mozgásban lévő álma valóban nem zúzza szét a csontjaidat egy pajszerrel, mint ahogy a Crowbar teszi, nem vág úgy képen egy kivédhetetlen jobb csapottal, mint a Kingdom Of Sorrow, vagy húz le a lapály mélyére, mint a Down, viszont attól még nagyon nehéz zenét rejt. Nem igazán súlyosat vagy keményet, hanem nehezet. Ami beül a lelked mélyére.
Az anyag tíz dalán nagyon hallatszik, hogy ezt a jó Kirk apónak egyszerűen ki kellett adnia magából. Tipikus szólóanyagról van szó, amiben a szövegek legalább olyan fontosak, mint az, hogy a lemezen hallható hangszereket a dobok kivételével mind Mr. Windstein szólaltatta meg (a ritmusokért Duane Simoneaux felelt). És hogy miről is vallanak ezek a szavak? Egyfelől itt vannak a Kirktől már megszokottnak tekinthető, kilátástalan helyzetekről, mélybe húzó örvényekről, nehéz időkről valló, szikár sorok, másrészt viszont meglepően sok a jóval pozitívabb gondolatokat leíró, megtalált reményről, örök éhségről, tettvágyról valló dalszöveg. Ebből a szempontból – meg egyébként is – a legjobban vitán felül a nyitó címadó sikerült, ami mondjuk pont a legsúlyosabb, mégis abszolút pozitív energiát árasztó darab. Ebben Windstein gitárja pont olyan sokat tapasztalt, vénülő, ám a szabadság és a vér szagát újra és újra orrában érző bivalyként bömböl, mint amilyen maga Kirk is. Ha ilyen lenne minden dal, csont nélkül vágtam volna be a maximális pontszámot.
Csak hát nem mind ilyen. A kettes Hollow Dying Man mondjuk hasonlóan remek lett, csak éppen pepitában, lévén szövegileg ez az album talán legkilátástalanabbja, míg később a szintén masszívabb vonalon maradó Toxic és az instrumentális (!) The Healing jók-jók ugyan, de bőven elmaradnak azért a nyitány zsenialitásától. A feleségéhez írt Once Againtől kezdve aztán egyre dallamosabb vizekre evezünk, míg az Enemy In Disguise-ot talán már nem is lenne nagy tévedés lírai darabnak csúfolni, ha nem lenne annyira morózus az egész. És hősünk ugyan soha nem volt egy dalospacsirta, mégis, rendkívül jól tud sáfárkodni azzal, amije van, ráadásul az évek-évtizedek alatt egyre több rutint is szerzett magának (vagy a stúdiós kütyüjei lettek egyre jobbak, ki tudja). Úgyhogy ezekkel a darabokkal semmi gond nincs, nem úgy viszont a The World You Know, pláne a Necropolis elnevezésű helykitöltőkkel, amikről őszintén bevallom, nem is igazán tudok mit írni, mert töküresek. Az utolsó előttiként érkező, egyre fájdalmasabb jeremiáddá terebélyesedő The Ugly Truth viszont szerencsésen helyre rántja a renomét, még ha ötpercnyi kraftot azért ebben sem érzek.
A dalsor végén viszont ott magaslik az egyetlen feldolgozás: a Jethro Tull majd ötvenéves (!), zseniális Aqualungjának az eredetihez szinte mindenben hű, pusztán rendkívül besúlyosított verziója. És baromira örülök, hogy végre valaki nem Black Sabbath-, Led Zeppelin- vagy éppen Thin Lizzy-feldolgozással operál, még ha azért angolszász területen ez a rongyos, mocskos és beteg csavargóról szóló, progresszív elemekkel vegyített rockhimnusz kimondottan ismertnek is számít. Már egyedül emiatt lett volna értelme elkészítenie a Dream In Motiont a tömzsi sludgelordnak, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mindez mennyire tisztán és erőteljesen dörren meg, és mennyire ízléses lett a borító is (azzal a Type O Negative-ot idéző tipográfiával, ami aligha véletlen, hiszen hősünk több TON-tetoválást is visel).
Ami jó innen, az nagyon jó tehát, csak kár, hogy nem minden lett az, így hát a felhánytorgatott szürkébb tételek miatt vacilláltam két pontszám között, és talán nem is mindig tudom meggyőzni magam arról, hogy a lemez megér nyolc pontot. Remélem, téged azért sikerült.
Hozzászólások