Shock!

Manapság már elég ritka az ilyesmi, de a veszprémi Krampüs zenekarra elsőként tavalyelőtti Mental Holocaust lemezük borítója miatt figyeltem fel, és a zene igazolta is a várakozásaimat. Azzal a jó hírrel tudok szolgálni, hogy a csapat a megkezdett úton haladt tovább a második teljes albumon, vagyis a játék neve alapvetően továbbra is death metal, itt-ott grindos, máshol thrashesebb elemekkel, de mindenképpen nagyon professzionálisan.

Mint az említett borítókból, illetve a lemez- és dalcímekből is lejön, a Krampüs nem veszi véresen komolyan magát, de az ilyesmi szerintem egyáltalán nem probléma az öniróniában (általában véve: humorban) ma is igen csehül álló metalszíntéren, főleg, hogy itt azért nem a ló túlsó oldalára átesett, idióta baromkodásról van szó. A zenekar ezen a téren abszolút egészséges egyensúlyt talált: nyilván senki sem lel majd filozófiai mélységekre az Autoerotic Mummification, a Cocksucker Corpse vagy a Kill The Priest soraiban, a dalok is rövid, átlagosan egy-másfél perces darák, a zene viszont a fentiekkel együtt is komoly, sőt, komolyan veendő. Nem mondom, hogy túl változatos a muzsika, viszont a brutális őrlések közé remekül elkapott középtempós, illetve lassabb riffeket vegyítenek, ráadásul pont mindig akkor, amikor azok iránt a legnagyobb szükség mutatkozik. Így aztán abszolút nem folyik egybe az album.

Tulajdonképpen azért nehéz sokat írni erről a lemezről, mert a csapat is mentes mindenféle felesleges tököléstől vagy túlcizellálástól: ez itt nem témahajigálós, agyasan komplex modern brutálkodás, hanem vérbeli old school pusztítás a nagy elődök nyomdokain. A konkrét hatásokat illetően a Morbid Angeltől kezdve a Carcassen és a Bolt Throweren át egészen a Slayerig egy rakás név beugrik, de a csapatnak ezt tekintetbe véve is kialakult mára egy jellemző stílusa. Emellett minden túlzás nélkül állati jól szól a lemez – tényleg simán megállja a helyét nemzetközi összehasonlításban is. Az iránytű egyébként ezen a téren is a klasszikus vonulat felé mutat, vagyis még a modernebb, mélyebbre hangolt megoldások ellenére sincs szó sehol sem arról a bizonyos agyontriggerelt, kompresszált egyenhangzásról, amelynek következtében az ember manapság leginkább már az elindítás utáni második percben kikapcsolna és soha többé nem is indítana újra bizonyos mai albumokat. A Krampüsnál tisztán, természetesen és erőteljesen dörög minden, lélegzik az egész produkció, és még a sűrű, tömény megközelítés mellett is végig jól körülhatárolt marad minden. Ez talán nem hangzik nagy attrakciónak, pedig ma sem általános, még a művelt nyugaton sem...

Az egységes hangulat miatt nem könnyű dalokat kiemelni a fortyogó-tekergő-kígyózó masszából, de összességében az egész album hallgattatja magát, bizonyos sorok, témák még a klasszikus értelemben vett dallamok szűkös volta mellett is igen gyorsan beülnek az agyba. Az említett meglassult, néhol határozottan doomos betéteket mindenesetre külön is muszáj kiemelnem, ezek ugyanis gyakorlatilag mindenütt állati erősre sikeredtek, hallgasd csak meg például a Revolting Agonyt, ahol olyan ördögien gonosz, sátáni riffeket penget Kovács Tamás, hogy az embernek önkéntelenül vicsorba torzul a feje és ördögvillába feszülnek az ujjai. De ahogy mondtam, tényleg az egész lemez tök jó. Ha mondjuk a színvonalat és az összhatást kellene érzékeltetnem egy hazai példával, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy amit a Mörbid Carnage remekül sikerült Merciless Conquest lemeze képviselt a thrashben, nagyjából azt hozza az egy fokozattal elvadultabb, szélsőségesebb irányzatban a Graveyard Blowjob. Durva muzsikákban utazóknak melegen ajánlott cucc.