Shock!

A szegedi és budapesti tagok által összehozott Mörbid Carnage teljesen természetesen illeszkedik a jelenleg nemzetközi vizeken is igen erős retro-thrash hullám felszínére. A Merciless Conquest a csapat második teljes albuma a 2010-es Night Assassins után, és már a telitalálat borító láttán is teljesen egyértelmű, hogy mire számíthat, aki meghallgatja. Vagyis ha nem áll hozzád közel a ’80-as évek hagyományőrző thrash metalja, eleve ne is próbálkozz a lemezzel, amennyiben viszont te is az olyan klasszikus brutál mesterműveken szocializálódtál, mint a Hell Awaits, a Darkness Descends, a Beneath The Remains vagy az Eternal Devastation, a csalódás gyakorlatilag kizárt, az anyag ugyanis minden túlzás nélkül baromi jól sikerült.

Amennyiben hatásokkal kellene körbelőnöm a Mörbid Carnage zenéjét, három nevet említenék mindenek felett. A legmarkánsabban talán a '80-as évek végének Sepulturáját érzem bennük, a kíméletlen tempóban zakatoló riffek sokszor teljesen nyíltan idézik meg Maxék korabeli lemezei, a Schizophrenia és a Beneath The Remains hangulatát (hallgasd csak meg például a Werewolf Legionst, netán a Triumph Of Evilt, ahol még a dal végén hallható gitártémákra érkező dobpörgetések is totálisan a fiatal Igor Cavalerára hajaznak). Nyilván a Sepu egyik fő hatása, a korai Slayer sem kerülhető meg, Kerry King előre-hátra járó kopasz feje szintén gyakran felrémlik az ember előtt a dalok hallgatása közben, és a sivítva eltekert, hibbant szólók is egyértelműen az ő kezei nyomán születtek. A Destruction pedig a zene mániákus, egy percig sem szűnő intenzitása, sűrűsége miatt ugrik be gyakran, meg persze a dobtémákért is felelős Blasphemy hisztérikus üvöltözése kapcsán. Nem mondanám, hogy olyan a hangja, mint Schmieré, de a párhuzamok nyilvánvalóak. És ami a legfontosabb: ez a thrasher halálosztag mindezt olyan lenyűgöző ösztönösséggel és erővel tálalja, ami Magyarországon ma gyakorlatilag példa nélküli ezen a vonalon.

A Mörbid Carnage nem akar modern kísérletekbe bonyolódni, itt nincsenek staccato riffek, metalcore-os breakdownok vagy egyéb trendi elemek. Szakasztott olyan a zene, mintha csak a boldog ’80-asokban született volna: vegytiszta, old school thrash, ahol csupán a dinamikus, ütős hangzás utal arra, hogy a 2010-es években készült produkcióval van dolgunk. A dalok tempója alapvetően nyaktörő, amit csak itt-ott szakít meg pár középtempós, súlyos átvezetés, és javarészt ezek is csak a szélvész, szögelős zúzdák erejének, dinamikájának fokozását szolgálják. Vagyis ne az irányzat melodikusabb oldalát várd tőlük, ez itt igazi kíméletlen, kompromisszummentes thrash a legszebb hagyományoknak megfelelően. Az album éppen emiatt össze is folyik egy kissé az első pár hallgatásnál, némi ismerkedés után azonban szépen megmutatják magukat a dalok, és az ember idővel már könnyen kiismeri, hol is tart éppen. Tehát nem pusztán az intenzitás van a helyén, hanem maguk a számok is jók. Ahogy mondtam, ütősen is szól a produkció, a gitárok egyenesen fület gyönyörködtetően reszelnek. A dobnak talán lehetne kicsit több alja, de ez már inkább csak az én személyes rigolyám, összességében ebbe sem lehet belekötni.

A hét szám és a 29 perces játékidő elsőre talán kevésnek tűnhet, de igazából olyan sűrű, tömény és sodró lendületű a Merciless Conquest, hogy egyvégtében pont ez az ideális mennyiség ebből a muzsikából. És alighanem ezért is tetszik jobban ez az anyag – minden hazabeszélés vagy részrehajlás nélkül – például a legutóbbi Destructionnél, mert egyik dalnál sem érzem úgy, hogy léptetnem kellene: kerek egész úgy, ahogy van. Ha szereted a thrasht és jót akarsz magadnak, mielőbb megismerkedsz velük!