Shock!

Rokonszenvezem a Destructionnel, méghozzá nagyon is. Kevés régi, ’80-as évek-beli banda produkált olyan stabil, ingadozásoktól mentes működést, mint amilyenre ők képesek voltak Schmier ’90-es évek végén történt visszatérése óta: nem ünnepeltették magukat úton-útfélen feleslegesen, ellenben folyamatosan kiturnézzák a belüket, menetrendszerűen hozzák ki az új lemezeket, és távol áll tőlük az áporodott nosztalgiázás is. Ahogy arról két éve Budapesten is meggyőződhettünk, a trió ma már simán megteheti azt is, hogy elsősorban a késői témákra építi a koncertprogramot, nem pedig a thrash hőskorának alapvetéseire, és ez bizony nagy fegyvertény. Arról meg már inkább nem is beszélek, mekkora különbség tapasztalható Schmier, Mike Sifringer és a mindenkori dobos mostani, illetve a korai felállások hangszeres felkészültsége között…

Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a Destruction tévedhetetlen, és ezt pont azért merem teljes biztonsággal leírni, mert természetességükről, őszinteségükről csakis az elismerés hangján tudok nyilatkozni. Vagyis azt sem fikának szánom, hogy ez az új lemez szerintem a 2000-ben megkezdett új sor kevésbé kiugró láncszemei közé tartozik. Igazából ebben sincs semmi új, hiszen csináltak a visszatérés óta állati erős albumokat (az All Hell Breaks Loose – The Antichrist kettős mellett én elsősorban a D.E.V.O.L.U.T.I.O.N.-t és a legutóbbi Day Of Reckoningot sorolom ide), és akadtak közepesebb nekifutásaik is. A Spiritual Genocide is az utóbbi sort gyarapítja a Metal Discharge meg az Inventor Of Evil mellett.

A felszínes hallgató számára persze teljesen ugyanaz a műsor most is, mint mindig: kíméletlen, vérmocskos, jéghideg, old school germán thrash ez Mike jellegzetes riffelésével és Schmier hisztérikus bömbölésével, itt van minden összetevő, ám jobban megvizsgálva mégis akadnak különbségek mondjuk a Day Of Reckoninghoz képest. Mindenképpen ilyen a lemez hangzása, amit az utóbbi időben jellemző 21. századi, modern thrashes jelleggel szemben ezúttal mintha direkt igyekeztek volna a '80-as évek Destruction megszólalásához közelíteni. És ezt most természetesen nem úgy értem, hogy a lemez olyan szarul szól, mint egynémely régebbi anyaguk, mert erről természetesen szó sincs: tisztán, erőteljesen dörren meg az album, de valahogy mégis szellősebb, organikusabb az összkép, ami mindenképpen a klasszikus időket idézi. Ezzel önmagában nincs semmi gond, a dalok azonban sajnos egyértelműen gyengébbek most, mint legutóbb, aminek elsősorban az lehet az oka, hogy a harminc éves jubileum miatt siettek az albummal. Miközben legutóbb a brutalitás dacára is elég gyorsan fülbe ragadtak az olyan szerzemények, mint a Hate Is My Fuel, az Armageddonizer vagy a Sheep Of The Regime, most sokkal könnyebben elkalandozik a lemez hallgatása közben a hallgató figyelme, mert több a kevés egyéni karakterrel rendelkező, nehezen megjegyezhető téma, és a fogósabbakat valahogy mintha direkt az album második felén eresztenék el...

Félreértés ne essék, a páratlan intenzitás és a banda védjegyszerű megszólalása miatt jó hallgatni a lemezt, nálam is elég sokat ment mostanában, ám legkésőbb négy-öt dal után mindig úgy érzem, hogy egybefolyik, mert a legkarakteresebb nóták csak később szerepelnek. Mindenképpen ide sorolom a jóelőre beharangozott Legacy Of The Pastet, benne vendégként a tankardos Gerrével, a sodomos Tom Angelripperrel és Ol Drake-kel az Evile-ból, ami egyébként akkor is ragadósabb és erősebb lenne a lemez dalainak többségénél, ha nem vonultatnának fel benne boldog-boldogtalant. Ugyanez az elsőként klipesített Carnivore-ra is áll, ami szintén méregerős, száz százalékos Destruction eszencia, és két verzióban is szerepel a speciális kiadáson, a bónuszváltozatban két régi taggal, Harry Wilkens gitárossal és Oliver „Olly" Kaiser dobossal. Érdekes megfigyelni, mennyivel vonalasabb Olly még a mai stúdiótechnika mellett is, mint a csapat nemrég akasztott főállású ütőse, a lengyel Vaaver, de ezt és pár apróságot leszámítva egyébként nincs eszelős eltérés a két változat között. Ilyen azonnal ható témából kellett volna még három-négy az albumra, és egy szavam sem lenne... Sőt, talán furcsán hangzik, de én a Saxon-féle Princess Of The Night állati jól sikerült feldolgozását sem csak bónusznak sütöttem volna el a helyükben, simán szerepelhetett volna valamelyik nehezen megjegyezhető szögelős gránát helyén a rendes játékidő alatt. A lidérces dallamfoszlányokkal is operáló To Dust You Will Decay pedig azért esik jól a fülnek, mert végre valami mást mutatnak benne a szüntelen aprítás közepette.

Természetesen nem áhítoznék olyan kísérletezősebb megközelítésre vagy pláne dallamosodásra Schmieréktől, mint amilyet mondjuk a Kreator mutatott fel a Phantom Antichriston, hiszen a Destructiont pont azért szeretem, mert náluk nincs semmiféle elhajlás vagy varázslás, csakis gonosz, töltényöves thrash. A tempókkal, váltásokkal, kiállásokkal viszont nyugodtan bánhattak volna bátrabban ezúttal, és a fogós részekre is nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetniük. Mivel nem így történt, a dalok színvonalát tekintve a Spiritual Genocide egyértelmű visszalépés a Day Of Reckoninghoz képest – leginkább talán a „korrekt" jelzővel tudnám érzékeltetni a lényeget. Tragédia azonban nem történt, majd a következő megint jobb lesz.