Legutóbb, a 2005-ös Destruction anyag, az Inventor of Evil kapcsán valami olyasmit írtam, hogy cseppnyi megfáradást érzek a csapaton, nem ártana némi kis szünet, és úgy látszik, beletrafáltam a dologba, mivel a D.E.V.O.L.U.T.I.O.N szokatlanul hosszú idő, három év után született meg. Azért hogy a fanok ne maradjanak betevő muzsika nélkül, a német thrasherek kihoztak még egy gyűjteményes anyagot tavaly, idén pedig végre itt az új lemez.
Az idei Bang Your Headen a kissé kapatos Schmier nagyon fogadkozott, hogy az új lemez le fogja szedni a fejemet, és hát úgy is lett, lássuk csak szépen sorjában. A címadó tökéletes nyitány egy gyors, ámde fogós darab, Schmierhez mérten fülbemászó énektémával. A kettes Elevator to Hell old-school, középtempós Destruction, pont abból a fajtából, amit nagyon hiányoltam legutóbb. Váltogatott szaggatásokra Mike egy meglepően dallamos szóló előtti kiállást is elővezet, egyszóval már a lemez elején hallani, jót tett a fentebb említett kis pihi. Ha már szóba került az ezüstös mosolyú gitáros, meggyőződésem, hogy ilyen jó szólókat soha nem hallottunk még tőle. A jól megszokott elemek persze most is tetten érhetőek, de sikerült némi frissességet, újdonságot belevinni smirgliszerű stílusába.
A nóták is rejtegetnek itt-ott apró finomságokat, a Vicious Circle bevezető kórusa is több mint meglepő, de igencsak király, hatásosan fokozza a dal sejtelmes hangulatát. Maga a nóta is korrekt, a következő Offenders of the Throne üt viszont igazán nagyot. Bevezető sika-téma, picit megtördelt középtempó, király refrénnel! Egyszerű, de messzemenően hatásos. A Last Desperate Scream akár a klasszikus lemezeken is feltűnhetett volna, 100% klasszikus eurothrash, ismét csak egy remek szólóval. Szintúgy kiváló a Marc Reign remek dobolására meg némi exodusos gitárvijjogtatásra épülő Urge, a lemez leggyorsabbja. A Violation of Morality is okés, némi kis Exodus-riffelés ebben is van, meg ismételten egy király Mike-szóló. Az Inner Indulgence középtempóját egy újabb tekerős szélvész nóta, az Odyssey of Frustration követi, természetesen társadalomkritikus szöveggel, ahogy az meg vagyon írva. A záró No One Shall Survive meg egy igazi koncertnóta, élőben aprítani fog, az tuti.
Szerencsére Schmier van annyira rutinos, öreg róka, hogy tudja, mikor kell kissé lassabb sebességre kapcsolni, hogy aztán az ember egy igazán nagyot robbantva térhessen vissza. Ez most maradéktalanul sikerült, hiszen 2008-as anyagával mind dalok, mind pedig gitárjáték tekintetében történetének egyik legnívósabb lemezét pakolta le az asztalra a Destruction. Egyszerűen nem bírok rá tíznél kevesebbet adni.
