A Destruction az Destruction! Világmegváltó gondolatokat nem lehet róluk papírra vetni. Az eurothrash egyik legmegbízhatóbb bandája, akik az újjáalakulást követően már negyedik lemezüket jelentették meg Inventor of Evil címmel. A bevált formulán most sem változtattak, agyszaggató hangzás, elsöprő lendület, fröcsögő gyűlölet, tehát 12 újabb Destruction opus, ahogy azt már megszokhattuk tőlük. Nótákat kiemelni nincs értelme, mind pusztító thrash bomba, mely a már jól megszokott Destruction eszköztár teljes egészét felvonultatja.
Schmier véleményem szerint jobban vokalizál, mint a korai időkben, többféleképpen használja a hangját, így amellett, hogy egyre agresszívebb, egyre kifejezőbb is, Mike tolja, ahogy a csövön kifér, smirgliszerű, horzsoló játéka védjegy, ezer közül is felismerhető, az előző lemezen debütált Marc Reign meg feszesen üti alájuk az alapokat, ennyi. Tíz pont!
Legalábbis első hallgatásra ennyi jön le, aztán ha az ember kicsit beleássa magát a lemezbe, esetleg összehasonlítja a korábbiakkal, teljesebb képet kap. Nálam a Destruction nagy favorit, úgyhogy megtettem.
Nagy eltérések nincsenek Schmierék újkori művei között, de apró nüanszokban azért mindhárom lemez más és más volt. Véleményem szerint az Inventor a visszatérő All Hell Breaks Loose-hoz áll legközelebb. Az volt ennyire fékezetlenül agresszív, egyszerűen, de hatásosan pusztító, mint ez. Ennek jegyében az első két nóta, a Soul Collector és a The Defiance Will Remain kíméletlenül átsöpör a hallgatón, a legjobb disztráksön gyalukhoz mérhető nóták.
Schmier az eddigi lemezeken is írt a metalt dicsőítő, a színtér összetartásának fontosságát hangsúlyozó nótákat, gondoljunk csak a Thrash 'til Death-re vagy a Butcher Strikes Backre. Ezúttal sem maradhatott el egy ilyen téma, sőt most vendégénekesek is meghívást kaptak. Felbukkan Messiah a Candlemassból, a Saxonös Biff, Doro, Paul DiAnno, Speed a Soilworkből, a Death Angel torok Mark, Peavy, Peter Tägtgren és Shagrath is. Persze mindenki a saját bandájára utaló szöveget nyomat, Schmier meg üvölti, hogy we're together as one, ez kérem a testvériség. Maga a nóta nem teljesen telitalálat, jobb lett volna egy kevésbé sűrű dal, amiben pontosan kivehető, mikor, ki, mit és hogyan énekel. Kicsit összefolyik így a dolog, de azért egyáltalán nem rossz.
Sorjáznak szépen egymás után a számok, és sajnos akad egy-két gyengébb is, így például a No Mans Land nem egy nagy cucc, sokkal jobbakat írtak már korábban. Aztán a The Calm Before the Storm megint marha jó az akusztikus felvezetésével, persze később azért be is indul és kíméletlenül elsöpör mindent.
Ugyancsak nagyon jó a Dealer of Hostility riffje meg a Killing Machine is. Marha jó a Seeds of Hate hátborzongató eleje is, amiben női (!!!) vokál is van színesítésként. Vannak tehát nagyon jó nóták, sőt még néhány új ötlet is, de összességében kicsit gyengébbnek, fáradtabbnak érzem ezt az anyagot, mint az elődjeit. Kis pihenő, feltöltődés talán nem ártana, hiszen az előző Metal Discharge óta mindössze egyetlen év telt el. Nem rossz ez egyáltalán, soha rosszabbat, csak épp nem esett le úgy az állam a korongot hallgatva, mint elődjeinél. Ennyi.
A limitált, nagyon igényes digibookos verzión egyébként két bónusz is helyet kapott. A Motörhead We are the Road Crew-ját jól bedurvították. Egyébként sem egy puhány nóta, de destructionösítve igazán zúz. A másik meg az Allience of Hellhoundz kizárólag Schmier által elővezetve. Érdekesség. Valamint van még videoklip, háttérképek, egyszóval érdemes a limitált verziót keresni, más kérdés, hogy nem könnyű, én is elég nehezen akadtam rá.
