Shock!

Manapság, amikor már a bivalybasznádi közmunkások dolgos mindennapjait is részletesen dokumentálják a neten, természetesen gondosan kitérve arra is, hogy mi volt az a tíz legutóbbi lemezmegjelenés, ami felkeltette az érdeklődésüket, szóval ilyen időkben igencsak nehezen lepi meg az embert bármi is. Ehhez képest három évvel ezelőtt a norvég Kvelertak tényleg a semmiből bukkant elő, és most ne hallgassunk azokra a szokásos hangokra, akiknek a 2007-es Westcoast Holocaust demó már akkor megvolt, amikor azt még ki sem adták. A stavangeri hatos tényleg egyik napról a másikra lakta be az internet illetékes tartományait, az ember az egyik nap még csak pislogott, hogy mi a fene ez a Kivertelek zenekar (ezen névért Vince barátunkat illeti a köszönet, bár becsületére legyen mondva, mindig kihangsúlyozza, hogy nem ő találta ki), aztán másnap meg már mindenki nekik tapsikolt, mivel megnyerték a norvég Grammynek megfelelő Spellemann-díjat, nem mellékesen pedig bezsebeltek laza egymillió norvég korona (kábé harminchárom millió forint) támogatást a Statoil pályázatán.

Az már tényleg csak hab volt a hatalmas tortán, hogy a jobbnál-jobb turnék közepette a szimplán önmagukról elnevezett első korong szépen be is aranyozódott Norvégiában, a nemesfémből készült lemezeket pedig magától Dave Grohltól vehették át, mivel akkoriban éppen a Foo Fighters-szel bonyolítottak le egy felettébb sikeres körutat. Grohl mellett – ahogy az már lenni szokott - más illusztris barátokra is szert tettek, közülük a két legfontosabb a Converge-es Kurt Ballou, aki az első (később meg a második) lemez producere is lett, a másik meg John Dyer Baizley a Baroness-ből, aki pedig ismét megcsillogtatta vitathatatlan festőművészi tehetségét, amikor megalkotta a Kvelertak lemez borítóján látható, fején tulipánokat viselő, nőket polipcsápokkal ölelgető baglyot (?). Apropó, bagoly: a csapat szinte már beteges érdeklődést mutat ezen éjjeli szárnyasok iránt, így aztán sokáig tartotta magát az a vicces meggyőződés is, miszerint a csapat neve igazából bagolyfaszt jelent - én a magam részéről mind a mai napig szeretem ezt hinni, holott tudom, hogy valójában olyan fojtó szorításról van szó, amiből nem lehet menekülni.

Amint azt Dale Cooper különleges ügynök óta tudjuk, a baglyok nem azok, aminek látszanak – mint ahogy a Kvelertak sem, hiszen amíg a rockvilág jelentős része áhítattal arcán hangsúlyozta, hogy az, amit a norvég szextett a hallgatóra zúdít, a legnagyobb találmány a sült krumpli feltalálása óta, jó páran azért halkan megjegyezték, hogy nem más ez, mint a jó öreg Motörhead-féle rock and roll, csak éppen új köntösbe öltöztetve, megcsapva a punk zabolátlanságával meg a Disfear mocskával, megtévesztésül valami black metal közeli károgás mögé rejtve. Hogy aztán az egészet a norvég nyelv használata töltse meg misztikummal, hiszen – kis képzavarral élve - a norvég a legtöbbünk számára kínai. És akkor ott voltak még persze a baglyok is. A csapat által még az egyik legkorábbi interjúban megadott öndefiníció egyébiránt igen plasztikusan ragadta meg a lényeget: „A zenénk olyan, mintha a Burzumos Count Grishnackh kiverné King Diamondnak, miközben David Bowie és a Buzzcocks tagjai elmélyülten figyelnének, várva, hogy rájuk kerüljön a sor." Magam sem fogalmazhattam volna meg szebben, és az a röhej, hogy ez az egész annak ellenére tökéletesen működött például nálam is, hogy mindezzel tisztában voltam. Hiszen a debütáló korong abszolúte jól sikerült, black and roller himnuszok sora szerepelt rajta, ráadásul igencsak ütött a túlzás nélkül igazi sláger Mjød ultra agresszív klipje is. Viszont jól tudjuk, hogy mindig az első pofon a legnagyobb, pláne, ha váratlan, így aztán kíváncsian várta a jónép (és soraiban én), hogy mivel is rukkol elő második nekifutásra a banda.

A Meir (Több) elnevezés egyből meg is adja az irányt: győztes csapaton nem változtattak, úgyhogy kábé ugyanaz a keverék fortyog most is, mint elsőre, csak minden összetevőből kicsit többet felhasználva. Legalábbis valami ilyesmi lehetett a csapat célja, és tényleg van, ahol sikerült is ezt elérniük, de összességében nekem bizony kicsit az az érzésem, hogy a kevesebb több lett volna. Mivel hogy a lemez túl hosszú, nem mintha negyvenkilenc perc olyannyira bődületesen sok lenne, de egy ennyire tömény zenéből igenis az, ráadásul a dalok sorrendje a legkevésbé sem optimális. A tizenegy dal többsége három-négy perces, a három kiugró hosszúságú tétel (Nekrokosmos, Undertro, Tordenbrak) azonban a lemez végén közvetlenül egymás után következik, és majd húszperces összjátékidejük szépen le is ülteti a korongot. Pedig igencsak jól indul a móka: az Åpenbaring (Jelenés) voltaképpen egy sima északi típusú rock and roller tétel, egymásra úsztatott gitárorgiával (simán megtehetik, végül is három húrnyűvőjük is van) és Erlend Hjelvik meglepően dallamosra vett énekével, a zaklatott Spring Fra Livet (Az Életből eredő) pedig Kvelertak módon slágeres, azaz a dallamok mellett kellően őrült is. Utána az igencsak hangzatos elnevezésű Trepan (Koponyalékelés) is elég agresszívan kezd, majd szép lassan lehiggad, és ez a szerkezet aztán az egész lemezt is jól jellemzi.

Már éppen kezdtem volna arra gondolni, hogy hol van itten egy Mjød-típusú slágertéma, mikor bejön a meglepő klippel megtámogatott (tíz-tizenkét éves gyerekek zenélnek, illetve ugrálnak a Kvelertak koncerten) Bruane Brenn (Égő hidak), és ennek bizony olyan ultradallamos refrénje van, hogy azt még a legszkeptikusabbak is napokig fogják dúdolni. Zeneileg lazább rock and roll téma személyes kedvencem, az Evig Vandrar (Örök vándor), ami bizony még a Turbonegrónak is nagyon jól állna, hogy aztán a Snilepisk (Csigaostor) thrashbe hajló csépelése még az emlékét is megpróbálja kitörölni az emberből. Újfent slágeresebb darab érkezik: a Månelyst (Holdfény), aminek thrash, hard rock és punk elemeket is felhasználó zenéjéhez jól illik a sok apró jelenetsorból összeállított horror klip – aminél betegebbet még nem sokat láttam, az egyszer biztos!

És itt érkezik az a már említett trojka, amit mindenképpen indokolt lett volna néhány perccel megkurtítani, a blastbeatekkel telepakolt, hétperces Nekrokosmos (Nekrokozmosz) például csak úgy üvölt az olló után, Erlend amúgy is itt hozza a lemez legbetegebb énektémáit, igaz, ez a dal rejti ugyanakkor a legjobb gitárszólókat is. De még inkább túlnyújtott a jammelésbe hajló Undertro (Hinni a csodában), bár a magam részéről kimondottan élvezem, hogy a dal felétől elmarad Erlend gégemetszett éneke, ami ekkora már bőven-bőven idegesíti a hallgatót. Hátra van még azonban a monstre Tordenbrak (Mennydörgés), a maga kilenc kis percével, persze, a maga módján fogós ez is, csak éppen borzasztóan hhhoooooooosssszzzszzzzzzúúúúúúúúúúúú. A lemezt végül a Kvelertak (Szorongatás) zárja, és itt már teljesen egyértelművé vált előttem, amire már korábban is felfigyeltem, csak nem akartam hinni a füleimnek: ezek a norvégok bizony nem csak a Thin Lizzyt imádják, hanem az AC/DC-t is, ami itt aztán totál kendőzetlenül jön elő, hiszen ez itt bizony hamisítatlan Young Művek!

A második baglyos lemez mindent összevetve hallgatásról hallgatásra jobban tetszik, semmiképp nem hoz szégyent a norvég harcosokra, ugyanakkor az is teljesen egyértelmű, hogy jócskán elmarad a debüt meglepetése mögött. Néha pont az a kavalkád-jelleg (élen a károgós énekkel) idegesít benne, ami az igazi kuriózum ízét adja a dolognak, de még mindig sokkal inkább ez, mint valami tucatfos, úgyhogy úgy döntöttem, jószívű leszek a pontozásnál.

(A számcímek magyarításához nyújtott segítségéért Polgár Tamást, a Shock! norvég attaséját illeti a köszönet!)