Nem tudom, szándékos főhajtás-e a Led Zeppelin előtt, de nem nehéz észrevenni a hasonlóságot: a bukott angyal bandája a nagy elődhöz hasonlóan nem látta el címmel (csak sorszámmal) első három lemezét, a negyedik borítójára pedig az ő esetükben sem került semmilyen felirat. A frontképen ezúttal egy szemrevaló boszorkát kapunk, aki annak ellenére próbál csábosan ránk tekinteni, hogy éppen egy kereszthez kötözve látjuk. Ennyiből is nyilvánvaló: Johanna Sadonis és bandája eddig is az ördöggel cimborált, most sem tesznek másképp, szövegileg legalábbis biztosan nem, még ha a zene talán ezen az anyagon is lett a legkevésbé ördögi. A female doom színtérről elstartolt csapat mára ugyanis nem csak a doomot hagyta maga mögött, hanem nagyrészt a metalt is, és annyira merültek bele a '60-as évek vége, '70-esek eleje rockzenéjébe, amennyire csak lehetséges volt. Jól tették.
A lemez eleje még morcosabban nyit, mind a Covent idéző (jó, persze, valahol az egész csapat szemérmetlenül őket idézi) Archangel Of Death, pláne a csapat korai, fémesebb vonalára visszautaló Wild Hearses remek darabok, különösen utóbbiban vág oda rendesen a riff, szövegileg pedig nem másról van szó, mint Johanna morbid szerelmi vallomásáról hites férjurához, Nicke Anderssonhoz (aki itt ugye eredeti hangszerén aprít, nem is akárhogyan). A Crucifix (I Burn For You) és a Bring Me His Head pedig nem véletlenül lettek klipesítve, messziről üvölt mindkettőről, hogy slágernek íródtak, a Crucifix még egyfajta átmenet a zordabb gitárriffek világa és a porosabb rockolás között, utóbbi viszont már hamisítatlan hetvenes évek rockzenéje, simán elhinném róla, hogy Blue Öyster Cult feldolgozás, pedig nem az. Aztán a templomi orgonával nyitó, majd kitörölhetetlen refrénnel támadó Mausoleum alatt esik le végleg a tantusz, hogy miért tetszik kábé ez a Lucifer anyag a legjobban az eddigiek közül: egyszerűen most ért össze a banda, és a harmadik lemez előtt nem sokkal érkezett Linus Björklund-Martin Nordin gitárduó (utóbbi a Dead Lordban is penget, igaz, ott basszust) néhol ikergitározásba torkolló játéka is ezúttal fonódik össze leginkább.
Az akusztikusabb hangulatú The Funeral Pyre instrumentális másfél perce visz át az anyag „B-oldalára", ami rögtön egy lehengerlő súlyozással nyit a Cold As A Tombstone képében, igaz, utána gyorsan le is ül a móka a Louise szürke percei alatt, amiben először érzem úgy, hogy Nick Royale dobolása néha már túl jó is ide. A zárásban aztán remek lett még a nagyívű Orion, de egészen jó az energikusra vett Phobos zárlata is, bár nagyon sok újat nem tesznek hozzá az összképhez.
A Lucifert kicsit mindig is másodvonalas produkciónak éreztem, aminél saját pályáján is léteznek sokkal jobb csapatok, valami olyasminek, mint a jó Nick másik csapatát, az Imperial State Electricet – hozzátéve, hogy a férjezett nevén már Johanna Platow Andersson asszonyság hangjával mindig is szimpatizáltam, és tetszett az egész dolog vintage jellege is. Most viszont valamiért egy fokkal jobban elkapott a móka, valahogy kompaktabbnak találom a végeredményt. És most sajnálom csak igazán, hogy kihagytam a novemberi koncertet az Instantban.
Hozzászólások