Shock!

Derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy Holdampf Gabi otthagyta a Wall of Sleepet, az meg végképp, hogy ennek indoka az volt, úgy érezte, a csapatban már nincs meg az a tűz, ami a további közös zenéléshez elengedhetetlen. Tekintve, hogy Füleki Sanyi vagy Kemencei Balu elkötelezettsége részemről messzemenőkig megkérdőjelezhetetlen, továbbra is homályos picit a történet, de nyilván Gábornak jó oka volt rá, hogy szakítson régi szerelmével.

Sokat nem is lacafacázott, a kvázi szupergruppnak tekinthető – bármennyire is furcsán hangzik az ilyesmi magyar viszonyok közt – Magma Rise élén tért vissza. Mindamellett, hogy kis hazánk egyik legerőteljesebb dobosa, Bánfalvi Sanyi, illetve a szintén nem kismiska Janó Misi is a csapat tagja, kétségkívül a lemez igazi érdekessége az, hogy a Fourth Ride of the Doomanoids óta először hallható Gábor mellett a mostanság a doom metalhoz modernebb formában közelítő Hegyi Kolos. Természetes is, hogy kettejük stílusa határozza meg a lemezanyagot, mely így nyílván kevéssé meglepő módon a sabbathista ős-doomban gyökerező muzsikát rejt. Mindemellett a Mood-párhuzam is azonnal adja magát, azonban ez egyben a gyenge pontja is a lemeznek, hiszen mondjuk a Wombocosmic-al összehasonlítva picivel szürkébbnek tűnik a Lazy Stream of Steel. A nóták természetesen nagyon rendben vannak, a Standby énekdallamai például minden Holdampf rajongónak kedvére valók lehetnek, viszont az a mágia, ami a Mood lemezeit vagy a Wall Of Sleep véleményem szerinti legjobb alkotását, a Sun Faced Apostlest jellemezte nincs meg itt.

Persze a Tombstone Eyes óriásit fog ütni élőben, a végén hallható egyszerű, ám annál súlyosabb riffelés tuti koncertfavorittá teszi. A Standby énekdallamait már dicsértem, és ugyanez elmondható a Giant Ball of Leadről is, amiben ráadásul a gitártémák is nagyon tetszenek, de gyakorlatilag bármelyik nótáról érdemes lenne külön szólni, hiszen kifejezetten gyenge dal nincs a lemezen. És bár a Lazy Stream csordultig van bivaly riffekkel, kiváló málházós témákkal és érzelemgazdag, nagyon finom szólókkal, összességében mégis „csupán" egy jó kis lemez. Bármennyire is önmagában illene értékelni, a zenekari tagok korábbi munkássága miatt erre sajnos képtelen vagyok, és annak ellenére, hogy nagyon tetszik, mégsem tudok rá maximumot adni, mert hallgatása közben állandóan az motoszkál a fejemben, hogy fiúk, tudtok ti ennél még jobbat is. A záró, Kyle Thomassal is Füleki Sanyival kiegészítve eljátszott Glow Burn Scream ettől függetlenül természetesen maga a libabőr.